Bevallom őszintén, vagy ahogy felénk mondanák, megvallom az őszinteséget, hogy az a borzos, vidám lelkületű airedale terrier, becsületes nevén Teri kutya nagyon beférkőzött a szívembe. Vidámsága nem jelentett léhaságot. Egyénisége volt és kötelességtudó.
Kölyök korában tanítottam apportírozni, hozná vissza az eldobott fadarabot. Eleinte tetszett neki a játék. De amikor már harmadszor is visszahozta ugyanazt a fát, leült és csak nézett rám, hogy micsoda értelmetlenség ez az egész. Mintha mondta volna:
— Egyszer már visszahoztam, minek dobtad el újra?
Én a buta ember persze nem értettem és rászóltam parancsolóan.
— Hozd! Apport!
Nem mozdult, csak nézett hol az eldobott fadarab után, hol énrám. Újra ráparancsoltam. Semmi eredmény. Lekaptam a lábamról a papucsomat — kora reggel volt még, házikabátban, papucsban mentem ki az udvarra — és hozzávágtam.
Teri megsértődött. Bevonult — nem ment, hanem vonult (!)— a pajtába, és elbújt a széna közt.
Három napig nem jött elő még enni se, hiába hívtam. Éjszakánként bújt elő, megenni az ételét, inni, és megugatni a későn jövő-menőket. Három nap elteltével megbocsátott, reggel ott találtam az ajtó előtti lábtörlőn heverve.
Kisleányom tízhónapos volt, amikor elmentünk nyaralni a havasba — Varságba. Vittük természetesen Terit is. Amint megérkeztünk kipakoltuk a kocsiból. A ház egy nagy havasi kaszáló közepén épült, kétszintes, tornácos épület. Amíg mi a holmikkal foglalkoztunk a kutya körbe rohanta ugatva a telket, s ezzel birtokba vette.
A kicsi leány, Hédi részére hoztunk egy kerek járókát is, mivel még járni nem tudott. Az egyenetlen talajon elég bizonytalanul állott a járóka, és öt perc múlva fel is borult gyerekestől, mindenestől. Hédi inkább meglepődött, mint megijedt, de azért felülve a fűben kicsit elpityeredett. Teri odament hozzá és jellegzetes terrier pózban leült vele szemben. A kislány belekapaszkodott a kutya bozontos szőrébe és lábra állt. Teri is felemelkedett. Döbbenten néztük, hogy lassan megindulnak az udvari asztal körül.
Nem volt többet szükség a járókára, a kutya megtanította járni az embergyerekét.
Néhány nap múlva, korán reggel a kaszáló gazdája jött a füvet levágni. Alig lépett át a patakon, ami a telek határán folydogált, Teri a területét védő magbiztonságával, vad ugatással akarta elkergetni a betolakodót.
— Hívja vissza a kutyát! — kiabálta az ember.
Kiszaladtam, s visszahívtam Terit, közben megmagyaráztam neki, hogy nem idegen.
— Barát — mondogattam, és együtt odamentünk a székelyhez, aki kissé bizalmatlanul nézegette a nagy kutyát, de látva, hogy barátságosan csóválja a farkát, és arra sem morog, hogy kezet fogunk, végkép megnyugodott.
Nem is volt sem aznap, se később gond a kaszálás miatt, Teri elfogadta a tényt, hogy a füvet le kell kaszálni.
Szorgalmasan őrizte a házat, telket. Éjszaka sem nyugodott. A közeli erdőből annyi idegen, nyugtalanító inger érte érzékeny fülét-orrát, hogy állandó készenlétre sarkalta. Messze csengő ugatással figyelmeztette a sötétben settenkedőket, hogy ő éberen vigyáz.
Érzékszerveinek kifinomultságát mindig csodáltam. Közel kilométer távolságból észrevette, ha közeledtem. Akár gyalog, akár autóval jöttem. Családom mindig Teritől értesült, hogy jön apa.
Utolsó találkozásunkkor sem cáfolt rá orrának, fülének hihetetlen érzékenységére.
Vadászni szertő kollegám elkérte Terit, mondván ilyen kiskutyákat szeretne nevelni. Szentkeresztbányára vitte. Jó év elteltével került alkalom Terit meglátogatni. Ahogy mentünk a városka főutcáján, az egyik sarkon meghallottuk az ugatást. A Teri ugatását. Hívott. Rohanva mentünk felfelé a meredek sikátoron, és úgy hét-nyolcszáz méternyire a saroktól, a domboldalon épült ház udvarán megtaláltuk. Nyüszítve üdvözölt. Az ólban megláttuk a kölykeit is. Hárman voltak, pont olyanok, mint az anyjuk. Fekete bunda vörös tűzéssel.
Utoljára láttuk Terit.
Látogatásunkat követő télen, egy vadászaton a vadkan úgy felvágta, hogy belepusztult a sérüléseibe.
2007. március 25.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
