A sok munka, gürcölés, a mindig többet akarás, az embereket komorrá tette. Szórakozást az ócska mozi, a lakodalmak, és a kocsma jelentették. Kocsmából volt elég. Kilenc darab. Minden háromszáz lakosra — a csecsszopókat is bele számítva — jutott egy. Bár a pult fölé ki volt írva, hogy HITEL–ALMA, s ki is rajzoltak egy szép piros almát, fel lehetett íratni a fogyasztást. Csodálkozhattak otthon, hogy milyen keveset hoz haza az ember. „Sok a levonás!” feleli, ha az asszony szóvá teszi a dolgot.
Magyar–román vitáról, ellentétről gyermekkorában szó sem volt. Évszázadok óta éltek itt együtt a népek. Csak egy család volt, amelyik a háború után költözött ide a móc vidékről. Egy kis házban éltek, nagy kert közepén. Az ötvenes években a férfi visszament a régi falujába, és az ottani házát szétszedte — fából épült — vagonra rakta, és elhozta Ótelekre. Itt az udvarán ügyesen újra építette. Takaros épület lett belőle.
Bajuk csak a román pap, a pópa gyermekeivel akadt. A templom és a papi lak útba esett az iskolába menet. Mikor a kapu elé értek a barátaival, kiszaladtak a pópa gyermekei — öten voltak fiuk és három lány — és kezdtek kiabálni
— Jönnek a bozgorok, jönnek a bozgorok!
Nekik támadtak, de Tóniék mindig elfutottak. Bent az iskolába, soha sem szóltak hozzájuk, hazafelé menetkor sem. Ez csak reggeli műsor volt.
Hárman voltak igazi jó barátok: Tóni, Berci a doktor fia, Tóniéktól a negyedik házból, és Pici, az orosz tanárnő fia, aki szemben lakott velük. Egész álló nap együtt voltak. Délelőtt az iskolában, délután a faluban itt, ott.
Tóniékhoz haza nem lehetett menni, mert anya rossz néven vette.
— Ne hozd ide nekem, ezeket a kölyköket — zsémbelt —, csak behordják a sarat, rendetlenítenek, hangoskodnak.
— De anya, együtt tanulunk — védekezett.
— Apád meg ne tudja, hogy feleselsz velem!
Ezzel a vita le is volt zárva. Úgy félt az apjától, mint ördög a szenteltvíztől.
Molnár Pici anyukája oroszt tanított az iskolában, de otthon németre is oktatta magántanítványait. Az „elit” körében divatba jött németre járatni a gyerekeket. Mivel ez nem volt hivatalos, és talán engedélyezett sem, egy fajta lázadásnak tekintették a szülők. Molnár néninek ez jól jött, mert özvegyasszony létére elég nehezen tartotta fenn a családját. Picinek volt még egy nővére, aki egyetemre járt, és az bizony sokba került, még akkor is, ha nem kellett tandíjat fizetni. Így aztán oda se mehettek, pedig Molnár néni mindig szívesen fogadta a gyerekeket.
— Üljetek le, ott vannak a könyvek — mondta —, vegyetek le egyet, és olvassatok. Pici hozzál a barátaidnak a konyhából süteményt, meg almát. –folytatta, de közben a magántanítványát figyelte, hogy rendesen végzi-e feladatait.
Látták, hogy zavarják az oktatásban, és hamarosan tovább álltak.
Berciéknél mindig cirkusz, zűrzavar uralkodott. Az apja vagy nem volt otthon — a betegeit járta — vagy a gyermekeivel, feleségével pörölt. Négy gyereke volt, Berci a legkisebb. A nagyobbak nem hagyták magukat, visszabeszéltek. Nagy veszekedések alakultak ki pillanatokon belül. A puskaporos hangulathoz hozzá járult a napközben elfogyasztott több pohár kisüsti pálinka, és jóféle borocska. A környező dombok déli lejtőin elég jó minőségű szőlő termet, minden udvaron szőlő lugasok ontották a mézédes termést. Ki tud ennyi jónak ellenállni. A doktor biztosan nem!
Nem volt már fiatalember, két évtizedes praxis volt a háta mögött. Jó orvosnak tartották, betegei szerették. Türelmes volt velük, segítő kész, de már kora délelőttől kezdve enyhén mámoros. A rendelésekre rengeteg beteg jött hozzá. Nem csak helybeliek, hanem a szomszéd falvakból, távolabbi vidékekről is. Sokszor enni sem volt ideje. Ilyenkor Gyurika nővért küldte a boltba egy tábla csokoládéért. Ez, meg az egy-két pohár bor tartotta benne a lelket, amíg befejezhette a rendelést. Gyurika nővér a háborúban szanitéc volt, és így került be az egészségügy berkeibe. Ő segített nap, mint nap a doktornak.
Ha sokáig elhúzódott a rendelés, vacsorázni a vendéglőbe ment, ahol gyorsan kialakult az asztaltársasága, és gyorsan ürültek a poharak.
Egyszer ijedt emberek rohantak be a terembe „hol van a doktor?” kiáltással.
— Itt vagyok. Mi baj?
— Sebesültet hozunk! — mondta valaki, és már hozták is.
A nyakán sérült meg. Törött üveggel vágta meg verekedés közben az ellenfele. Egy rongyot szorítottak rá. Pillanat alatt kijózanodott a doktor.
— Hívjátok a mentőt!
Az ujjával elszorította, lefogta a sérült eret, és a beteggel együtt beszállt a megérkezett mentőautóba. El nem engedte, amíg a műtőbe nem értek. A sérült megmenekült.
Máskor meg úgy beborozott, hogy már írni sem tudott, de a beteget megvizsgálta, baját megállapította, és Gyurika nővérnek diktálta a tennivalókat. Soha hibát nem vétett. Mondják.
Otthon azonban pokollá tette családja életét.
Oda se mehettek Tóniék, de nem is mertek. Tekeregtek a faluban, bosszantották a többi gyereket, a falu bolondját, a részegen tántorgókat, meg akit lehetett.
Így teltek a délutánok.
Köves út más nem volt, csak az országút, amelyik átszelte a falut. Az utcák, ha esett az eső, fenékig sárosak voltak. A járda is foghíjas, gidres–gödrös, s az is csak az egyik oldalon.
Az országutat az útász tartotta karban, segítségül mellé adtak két útkaparót. Az út szélén ötven-, százméterenként kőrakások várták, hogy szükség esetén a gödrökbe lapátolják a zúzott köveket. A versenyben a gödrök nyertek. Ha egyiket betöltötték, három másik keletkezett. Tóniék háza egy kissé félre eső utcában állott. Az iskola a köves út mellett. Reggel sárosan érkeztek az iskolába, délután sárosan érkeztek haza. Nagyon unalmas volt a sok sár.
Ráadásul anya is csak veszekedett a sáros cipők miatt. Kirakott egy mosdótálat vízzel, adott egy rongyot és addig nem lehetett bemenni — mezítláb! — amíg rendesen meg nem mosta a cipőit. Azt hitte, lefagy a keze a hideg víztől.
— Legalább langyos vizet adna! — panaszkodott.
— Ne kényeskedj — válaszolt anya — máskor legalább vigyázol a cipődre, és nem sározod össze. Nézd meg a nadrágod szárát! Na, vedd le, tedd a tűz mellé, hogy száradjon meg, utána kikeféled. Meg vagyok áldva ezzel a kölyökkel!
S ez ment nap, mint nap.
Télen, ha fagyott, és lehullt a hó, a világ megváltozott. Lehetett csúszkálni, szánkázni, síelni. Anya örült, hogy nem rontják otthon a levegőt, nem bánta, ha egész nap csavarog, járja a dombokat. Apa kitűnő sítalpat készített, kőrisfából. Kiszabta szálmentén, a közepén hosszában vágatot maratott, hegyét gőzölve felhajlította. Senkinek sem volt ilyen léce, még Bercinek sem.
Alig nyelték le az ebédet, indultak a „hegyre”.
A tavak is befagytak, akinek volt korcsolyája, mehetett a tóra. Tóninak nem volt. De volt síléce. És ez nagy dolog volt akkoriban.
A faluból oda látszott, ahogy siklottak a havon. A többi gyerek is kedvet kapott rá, és hamarosan egész seregnyi síelő, szánkózó társaság gyűlt össze a domboldalon.
Nem szerettek a többiekkel vegyülni. Kitapostak, kivertek maguknak egy külön pályát, és nagy kegy volt, ha valakit ráengedtek. Szánkózókat sohase.
Berci mindig hozott magával egy táskába elemózsiát, amit egy fa ágára akasztottak.
Miután elkészültek a pályával, Berci hívta őket a csomaghoz:
— Gyertek, gyertek — kiabálta — megdolgoztunk egy kis jutalomért.
— Mi van? Mi az? — szaladtak hozzá.
— Na, mit szóltok? — egy üveget húzott ki a táskájából. — Finom borocska.
— Te, otthonról elcsórtad?
— Van apámnak elég, észre sem veszi, hogy egy üveggel hiányzik. Maradt elég. Meg különben sem törődik vele.
Kortyolgattak belőle, előbb óvatosan, félve, aztán egyre bátrabban.
— Na, ácsi banda! — állította le a kortyolgatást Berci. — Későbbre is hagyjunk.
Jobban ment a sízés. Bátrabban vették a kanyarokat, és alig várták, Berci mikor kínálja őket újból. Fél üveggel még megmaradt. Később, mielőtt indultak volna haza azt is meg iszogatták. Az üveget otthagyták a fa tövében.
Ezután majdnem minden napra kikerült az üveg bor. Néha pálinkát is hozott Berci, de azt nem szerették ugyan, de hősiesen lenyelték. Sehogyan sem értették, mit szeretnek ezen a maró, rosszízű micsodán egyes felnőttek? A hatása is kellemetlen volt. Nem ment jól a sízés, fárasztó volt a kapaszkodás felfele.
Tóni és Pici az itókaszerzésbe nem tudtak beszállni: Tóni félt az apja dolgaihoz nyúlni, Pici anyukája meg nem tartott otthon italt. Ők inkább ennivaló hoztak magukkal: kenyeret, szalonnát, kolbászt, zsíros kenyeret. Tóninak ez is gond volt.
— Mit kotorászol a kamrába? — szólt rá az anyja, ha észrevette. — Nem volt elég az ebéd?
— Egy kis kenyeret ennék — mentegetőzött.
— Kieszik ez a gyermek a házból! — kiabált — na, eredj dolgodra! Meg ne lássalak még egyszer a kamra közelében!
Ilyenkor üres kézzel érkezet a hegyre. A többiek ismerték Tóni szüleit, s nem szóltak semmit.
Egész Ótelek nem ért nekik annyit, mint az a behavazott domboldal. Évtizedek múlva is úgy emlékeztek vissza, hogy gyermekkoruk egyedüli szép emlékeik ezek a téli délutánok, hétvégék voltak. Még a templomba is szívesebben mentek, ha tudták, hogy utána övék az egész délután, s sípálya.
Így teltek a téli napok.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
