Kálmán sikerrel végezte el a Művészeti szaklíceumot. Jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak a könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A főiskolát is sikerrel végezte, tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékeket országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei is lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen festeni nem volt ideje.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi, és felkiált:
— Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá. Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
— Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen. Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki énelőttem.
Körbeülték az asztalt, kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
— Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! — kezdte a társalgást Laci. — Pisztonon játszottál diákkorodban. Most is trombitálsz?
— Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
— Gratulálunk! — mondták kórusban.
— Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? — folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
— Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam, de nem folytatom, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat. Így volt!
— Most rajtad a sor, Káli.
— Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervező mérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül, az elmúlt húsz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem show-téma. Igaz, egy húszéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy, s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül mindennaposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy amikor végzet napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a felgyűlt feszültséget.
— Ó, nem vagyok én függő — mondogatta, ha szóba került az italozás —, nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! — tette még hozzá. — Holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett, amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. Másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, indul meg. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, ha említik, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett menjen. Korán reggel indult, s már előző nap este nem ivott egy korty alkoholt sem. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál, ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel el volt egész nap. Enni csak két-három pogácsát evett. Úticélja már nem volt messze, úgy két-háromórányira lehetett. Egyszerre elöntötte hidegverejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt, lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyrejön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kollega még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit az alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyre jött, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére újra kezdett festeni.
Most erről meséljen? Még most is, amikor visszagondol azokra a percekre, napokra, kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel is áll, elnézést kér, elhagyja a mulatozókat…
2007. március 23.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
