Komolytalan középiskolás koromban vegyészmérnök szerettem volna lenni, kedves osztálytársam egyikével, Pikó Jancsival együtt. Volt saját laboratóriumunk is. Lelkesen végeztük az egyszerűbb szervetlenkémiai kísérleteket. A vegyi folyamatok logikája elbűvölt. Mégsem lettünk vegyészek. Belőle számtantanár, belőlem orvos lett.
Családi bíztatásra döntöttem végül is az orvosi pálya mellett.
Vegyészeti kar legközelebb csak Kolozsváron, vagy Temesváron lett volna. Kispénzű tisztviselő özvegy édesanyám pedig anyagilag nem bírta tanitatásom költségeit: bentlakás, menza, tankönyvek. Még tandíjmentesség esetén is jelentős összeg a mi jövedelmünkhöz képest.
Édesanyám Biharpüspökiben dolgozott a Nagymalomban, mint mindenes tisztviselő. Rajta kívül természetesen ott voltak a molnárok, mázsálók, raktárnokok és a malomfőnök, aki civilben autófényező volt. A párt állította a malom élére megbízható párthűsége és munkás származása miatt. Hogy a malomiparhoz is értett volna? Nem, ezt senki nem állította.
Mivel édesanyám „négy polgárit” végzett, ismerte a kettős könyvvitel rejtelmeit, és így a malomban könyvelőként alkalmazták. Ő intézett aztán mindenfajta irodai papírmunkát, meg egyéb hivatalos ügyeket. Ha valaki a központból jött, vagy más akárki, akinek a malomban volt ügyes-bajos dolga, küldték az irodába. „az elvtársnő majd megmondja, az elvtársnő majd tudja, az elvtársnő majd elintézi!” Szóval ő volt az „elvtársnő”, aki született váradi és micskei Baranyi Hedvig, és aki monosnagyszántói Dr. Bige Gyula özvegye volt.
Ettől ugyan még egyik napról a másikra éltünk, de soha nem panaszkodtunk. Azt ettük, amit a kert termett, meg a baromfiudvar adott. Egyszer még cukornádat is vetettünk. Édes melaszt lehetett belőle főzni. Kecskét is tartottunk. Tejéből sajtot is készítettünk. Még el is adtuk a fölösleget. Édesapám egyik régi ügyvédkollegája, a család jó barátja vett tőlünk tejet, házvezetőnője élénk tiltakozása ellenére. Előítéletei voltak a kecsketejjel szemben, mint sok más embernek is.
Testvérbátyám Marosvásárhelyen dolgozott, mint szülész-nőgyógyász orvos, a klinika orvos-igazgatója. Külön volt a szülőszobai és külön a nőgyógyászati ügyelet, de az orvosok névtáblája egymás alatt volt az előcsarnok falán. Az egyik hétvégi ügyeleten a következő nevek szerepeltek sorban egymás alatt:
Beke
Bige
Veress
Boga.
Évekig ezen derült a Klinika. Még most jó ötven év távlatából is felemlegette egy karcagi kollega, aki akkoriban gyakornok volt a Szülészet-nőgyógyászati klinikán, ezt az ominózus ügyeleti táblát.
Maga az orvosi mesterség nem volt idegen számomra, hiszen a családban bátyám révén, mindennaposak voltak a gyógyítással, betegségekkel, betegekkel kapcsolatos beszélgetések. A háború alatt pedig, amikor Sopronban voltunk édesanyám ápolónőként dolgozott.
A testvérem által biztosított anyagi háttér — koszt, kvártély — is komolyan esett latba, elhatározásomban, egyetemválasztásomban.
Jelentkeztem tehát a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre.
Kemény felvételi vizsgára lehetett számítani: tizenketten voltunk egy helyre.
A felvételi tárgyak felölelték, nem csak a szakma szempontjából fontos tárgyakat, hanem az általános műveltség széles skáláját is! Ezek voltak: biológia, állattan, vegytan, orosz nyelv, román nyelv, magyar nyelv. Az első háromból írásbeli és szóbeli is. Ez kilenc vizsga. Jó hogy számtanból és fizikából nem kellett vizsgázni.
Azt hiszem a matematikának is része volt abban, hogy az orvosit választottam és nem a vegyészmérnökit. Sajnos a számtantanárunk az iskolában jobb nevelő volt, mint tanár. Számtan helyett élettapasztalatairól mesélt, meg a színek összhangjáról, az erkölcsi tartásról. Szerettük az óráit, de számtanból bizony nagyon lemaradtunk.
Kemény tanulás következett. Egész nyáron. Még sorban állás közben is ott volt a könyv a kezemben. Sok hivatalos írat beszerzésével járt a felvételire való beiratkozás, és minden hivatalban órákig álltunk sorban. Ezalatt is tanultam.
Gondoltam ilyen komoly tanulással csak lesz eredmény. Igaz, mondták a többiek, akik már bekerültek az egyetemre, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ott kell majd tanulni. Igazuk lett!
A tanulás szüneteiben szerettem a város utcáin csatangolni. Nézegetni az embereket, a házakat, az utcák neveit. Érdekesen változtak az évek folyamán.
Ahol laktunk eredetileg Szigligeti-utcának nevezték, majd Brailei-re keresztelték, azután Eugen Razvan-ra. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a régi rossz vicchez. „És ha megkérdezik, hogy azelőtt hogy hívták?”
Végre eljött a megmértetés ideje. Írásbeli után örömmel láttam a nevemet a hirdetőtáblán, hogy mehetek szóbelizni. Fél győzelem!
A szóbelin azonban a kémia vizsgán szóváltásba keveredtem az egyik vizsgáztatóval. Öten ültek az asztal túlsó felén, és mind ellenem voltak. Azt figyelték, milyen hibát ejtek felelés közben. Buzgón jegyzeteltek. Soha sem lehetett tudni jót, vagy rosszat írnak fel.
Az alumínium vegyületeiről értekeztem a fekete tábla előtt. Felírtam a képleteket, magyaráztam a reakciókat. Ebben otthon voltam, hisz már otthon vesszőparipám volt a szervetlen kémia. A bizottságban ülő tanárnő — gondolom, hogy az volt — beleszólt, hogy hibás a levezetés. Néztem, néztem, de semmi hibát nem találtam. Mondtam neki, minden rendben van, nincs hiba. Ő ellenben tovább erősítette, hogy, de igenis hibás az egyik képlet. Felpaprikázódva vitatkoztam, mire legyintett: „Menjünk tovább!” Le voltam forrázva. Valahogy befejeztem a tételt, és hazavánszorogtam. Mondom otthon, hogy vége, elvágtam magam alatt a fát. Testvérem vígasztal: fejezzem csak be a többi vizsgát is, mert az átlag számít, és ha többire jó jegyet kapok, még nincs veszve semmi. Ha pedig nem, majd jövőre újra megpróbálom. Addig dolgozhatnék az egészségügyben valahol, hogy szokjam addig is a szakmát.
Érdekes közjáték zajlott le a magyar nyelvvizsgán. Nem irodalom, hanem nyelvtan volt a vizsga témája. Nekem egy összetett mondat elemzése jutott osztályrészemül. Elég bonyolultnak tűnt a feladat, de én derekasan küzdöttem, hogy értelmesen fejthessem ki a tételemet. Egyszer csak megszólal a velem szemben ülő nyílt tekintetű tanár:
„Maga ezt honnan veszi, hiszen ez az accusativus cum infinitivo! Ezt magyar nyelvtanban nem tanítják! Milyen iskolába járt?”
Na, gondoltam kettő nulla a vizsgáztatók javára. Néhány napja a kémia, most a magyar. Mondom nagy szerényen, a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban.
„Akkor maga latin szakos volt?” Igen, rebegtem.
„Így már értem”. Én nem értettem.
Mindennek ellenére a felvételim végülis sikerült, és ezzel megkezdődött az a hat évig tartó rögös út, ami annyi élményt nyújtott, hogy sok évtized után is élénken él bennem minden szakasza.
