A vasárnapi ebéd mindig esemény számba ment. Ilyenkor, aki csak tehette megtisztelte jelenlétével a családi asztalt. Még Józsi is feljött vidékről, ahol gazdálkodott.
Az asztalfőn ült nagyapa, teljes táblabírói mivoltában. Gyermekei, unokái az asztal körül foglaltak helyet.
Csak nagymama nem ült le, mert a konyhát nem hagyta magára, hiába volt ott a szakácsnő.
— Berta, maga nem éhes? — kérdezte nagyapa.
— A háziasszony jól lakik az étel szagával — válaszolta. — Majd leülök én is, ha látom, hogy minden rendben van.
Ezt a kis jelenetet eljátszották minden vasárnap, és nagyon élvezték. Volt benne egy kis bizalmas intimitás.
Az unokák között a legkisebb a négy éves Imike volt. Neki egy magasított gyerekszéket állítottak az asztal mellé.
Most ő volt a felnőttek céltáblája. Felváltva szólongatták nagynénik, nagybácsik. Anyuka szorongva hallgatott.
— Imike, ne hintázz!
— Imike, ne lökdösd az asztalt!
— Imike, ne morzsold a kenyeret!
Egyfolytában az ment, hogy Imike ezt ne csináld, Imike azt ne tedd, Imike így, Imike úgy. És egyre rosszabb lett a helyzet, mert a gyerek a sok szólongatástól még nyugtalanabb, még izgő-mozgóbb lett.
Józsi ott ült az asztal másik oldalán, szemben Imikével. Végül már ő unta meg az állandó rendreutasítást.
— Fiacskám — szólalt meg arrább tolva tányérját —, gyere csak ide Józsihoz. Katica, legyen szíves, vegye ki a gyereket a székből.
A gyerek megszeppenve odasomfordált a hatalmas termetű, szakállas nagybácsihoz.
— Így, ni! És most ülj ide az ölembe — vette fel a csöppséget. — Figyelj ide, itt most azt teszel, amit akarsz. Józsi ölében minden meg van engedve. Itt nem bánt senki, itt nem szólongatnak.
— Értetted! — tette hozzá kissé hangosabban, hogy mindenki halja.
Imike felnézett a szakállas arcra, és megszólalt vékonyka gyermekhangján:
— Kérek leveskét.
Ketten szépen megették a levest. Nem csöpögtették le az abroszt.
Ettek sült húst, és nem kenték szét a szószt.
Piros vizet — málnaszörpöt — is ittak, és nem döntötték fel a poharat.
Mikor vége lett az ebédnek, mindenki megköszönte a háziasszonynak, a férfiak kezet is csókoltak neki, ő pedig illően szabadkozott, hogy nem volt semmi különleges, csak a szokásos vasárnapi ebéd.
Imike alig akar nagybátyja öléből leszállni. Nagy búzavirágkék szemeivel belenézett a Józsi szemébe, majd kicsi kezeivel megsimogatta a szakállas arcot.
— Szeretlek, Lózsi — mondta, s végül lecsusszant a földre, s már iramodott is kifele az udvarra a többi gyerek közzé.
2007. március 10.
