— Halló! Igen, én vagyok, Kati.
— Nem kedvesem, nem mentem és nem is megyek vissza. Nincs hova. Elváltunk. Kész. Már meg is nősült. A gyerek hol itt, hol ott.
— Hogy hogyan jutottunk idáig? Tudod, milyen mindent elsöprő nagy szerelem volt a miénk. Úgy éltünk, mint a mesében, dacoltunk a világgal, mindenkivel. Anyáék tiltottak, anyósék nem fogadtak el. Nem törődtünk velük. Ott voltunk mi magunknak, és ez elég volt. Mi ketten egyek voltunk. Úgy is hívtak Katisanyi.
— Lassan-lassan csak rendbejöttünk környezetünkkel. A család is megbékélt — úgy ahogy. Megszületett a gyermekünk, Sanyika. Ez is segített a békességben. Szóval anyáékkal, mert az anyósék közben kivándoroltak Ausztráliába. Jó messzire elmentek — hál’Istennek. Én bizony akkor nem bántam, hogy nem látom őket nap, mint nap.
— Hogy miért mentek el? Nehéz volt itthon élni. Pénz még hagyján az, lett volna, de vásárolni nem volt mit. Az üzletek pangtak az ürességtől. Született is egy tréfás versike, „kínai” módra: kint sincs semmi, bent sincs semmi, csönd csüng, bolt pang”.
A szomorú az, hogy így volt igaz.
— Három gyermeküket hagyták itt meg az unokájukat. A legkisebb gyermek még gimnazista, a két nagyobb: a férjem és a bátyja dolgoztak. Szerencsére én is. Megéltünk. Nem bántom én őket. Ők tudják, mit, miért?
— Persze mondták, az unokájukért rajongtak. Küldtek is neki csomagot minden ünnepre: névnapra, születésnapra, Karácsonyra édességet küldtek, ruhaneműt, cipőt, nekünk meg olcsó kávét. Mit tudtuk, hogy milyen kávé létezik más országokban. Nálunk csak olyan volt, aminek fele pörkölt csicseriborsó. Még jó, ha nem volt megőrölve, mert szét lehetett válogatni, mint Hamupüpőke a borsót.
— Hogy én mindennel elégedetlen vagyok? Hogy nekem soha semmi nem tetszik? Leteszem, ha így mondod.
— Jó, jó! Nem sértődtem meg, különösen, ha te fizeted a telefont.
— A csomagokról beszéltem. Hogy nem örültem neki. De igen. Nagyon-nagyon örültem! Különösen, amikor ki kellett venni a megyeközpontban, a vámhivatalnál. Télen volt nagy élvezet órákig állni a hidegben a hivatal lépcsőjén. Nem, nem engedtek be az épületbe. Nem volt váróterem. Mikor végre átfagyva, megalázva bekerültünk az irodába — vagy mibe — előhozták a csomagot, letették a pultra és megkérdezték, mi van benne? Hát én tudjam? Mondtam a vámosnak, hogy fogalmam sincs. Csak csóválta a fejét, s végül kezembe nyomta a kísérő levelet, amiben felsorolták a tartalmát.
— Figyelsz egyáltalán? Engem az egész úgy felháborított, hogy még most is ketyegek. Mikor elém lökték a csomagot, láttam, még nincs felbontva. Ott bontatta ki velem a vámos, hogy utána ő szedjen ki mindent a pultra. A folyékony szappan persze kifolyt, a narancsszörpös doboz kiszakadt. Minden ragadt, meg habzott. Visszagyömöszöltem, ami újabb gondot okozott, mert bejött Murphy törvénye. Találtam a pult alatt egy üres dobozt, nekem adták, s ami nem fért vissza abba tettem bele. Otthon aztán dolgozhattam, amíg mindent megtakarítottam, kimostam. Még jó, hogy az édességek külön tasakban voltak.
— Igaz, legalább nyugati cuccai lettek a srácnak.
— Évekig nem volt egymással bajunk. Most utólag visszagondolva, voltak apró figyelmeztető jelek, de hol van az a szerelmes asszony, aki a disszonáns hangokat észreveszi?
— Mit kérdeztél? A disszonáns jelenségeket kérdezed? Csak olyan apróságok, hogy esténkén megjegyzi, ne egyem annyit, mert súlyfölöslegem van. Ilyen finoman. Szóval szerinte kövér voltam az ötvenöt kilómmal. Vagy most nincs pénzünk új tavaszikabátra, de neki kell egy pár márkás Clujana cipő. Vagy a legdurvább, hogy vegyek magamra nadrágot, ne lássa a vastag bokámat.
— Tudom, tudom, ezek mind apróságok. De ha mindennap megkapod a cinizmus adagodat, lassan megmérgez. Nem unod még? Leteszem, ha unod.
— Rendben. Folytatom. Sokat dolgozott Sándor, én is három műszakban. Ha délutános voltam, átjött anyám. Nem volt más választás, nem maradhatott egyedül a gyerek, de morgolódás fogadott, mikor éjszaka hazaértem. Hogy anyám ezt, mondta, hogy azt mondta, hogy ezt tette, meg azt tette. Kezdte kifogásolni az ételt, amit főztem, a lakást, hogy nincs rendesen kitakarítva. Szóval napról-napra kiállhatatlanabb lett.
— Érted? Az én nagy szerelmem, akiért annyit tűrtem, csak kifogásol, kritizál. Nem bírtam már tovább. Kikészültem. Sokszor ok nélkül sírtam, a munkámra is alig tudtam figyelni. Szólt is a főnököm, legyek figyelmesebb.
— Miért nem hagytam ott? Mert ő hagyott ott. Lelépett. Titokban beadta a kivándorlási kérelmét, és egyik nap bejelentette, hogy utazik. Nélkülem. A gyerekért visszajön, ha beilleszkedett. A szülei már állást is szereztek neki. Várják a cégnél. A nyolcvankilences változás után könnyebb volt a kivándorlási engedélyt megszerezni. Csak pénz kellett hozzá, azt pedig küldték anyósék. Csak neki! Csak neki…
— Ne sírjak, mondod. Nagyon fáj az aljassága!
— Később mi lett? Félév múlva jöttek az iratok, hogy befogadják a fiunkat. Az én fiamat! Három napig dühöngtem, aztán aláírtam a beleegyező nyilatkozatot. Kellett, mert a gyerek csak egy hónap múlva töltötte a tizennyolcat. Ő alig várta, hogy mehessen és megígérte, hogy majd naponta beszélünk az interneten, hogy szünidőre mindig hazajön majd. Ez így is történt.
— Hogy még van valami, amit nem mondtam el? Nehéz elmondani, de az elején már céloztam rá. Miután a fiam, Sanyika kiment, jött egy hivatalos írás. Ajánlva, térti-vevénnyel. Aláírtam, átvettem. Az állt benne, hogy távollétemben kimondták a válást. Aláírásommal tudomásul vettem, fellebbezésnek helye nincs.
— És, és! Ne sürgess! Most jön a bunkó. Volt még itthon egy titkos kapcsolata, és a hölgy is kiment Ausztráliába. Vasárnap esküdtek…
2007. március 28.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
