Ketten indultunk a hajnali ködben a gazdával. Hűvös volt és az út menti fákról csepegett a lecsapódott köd. Nemszeretem idő volt. A hangok is megrekedtek a ködben, nem csak a fény. A messze elhallatszó zajokról nem lehetett tudni, honnan jönnek. A szagok is zavarosak voltak, nem adtak útba igazítást.
A gazda is átázott, hiába bújt azokba a vastag ruhákba, hogy alig ismertem meg reggel, mikor kijött a házából.
Jó sokat mentünk, míg elérkeztünk az erdő szélére, ahol már vártak ránk néhányan.
Kutyák és gazdák voltak, de még ez után is sokan érkeztek. A levegő megtelt izgalommal. Különösen a kutyák voltak izgatottak, de a gazdák közül is többre átterjedt a nyugtalanság.
Hiába figyeltem, szaglásztam, de nem értettem az okát. Láttam, hogy a többiek nem először vesznek részt ilyen kalandon. Ez már nem játék volt, mint otthon az udvaron. Ez nem hozd vissza játék, nem hancúrozás. Valami komoly, félelmes nyugtalanság kerítette hatalmába a falkát.
De senkit nem engedtek el, nem lehetett nekiszaladni az ismeretlennek. Hiába tüzeltük egymást, hiába volt a harci láz.
A gazdák közül az egyik, aki biztos a falkavezér volt, parancsokat osztogatott. Mindenki elindult a kijelölt úton. Mi utolsónak hagytuk el a gyülekezőhelyét.
Rohantam volna lelkesen, a köd is felszállt, ismeretlen szagok izgattak, de gazda keményen tartott. Hegyoldalon kapaszkodtunk felfele lassan, gyakran megállva, megpihenve. Ilyenkor kérdően néztem rá, mire ő csak intett, hogy pihenni akar.
Igaz, meredek volt az oldal, s két lábon nehezebb is a kapaszkodás. Visszafogtam hát magam, és leültem a lábai mellé. Én is lihegtem, de nem a hegyre kapaszkodás fárasztott, hanem az állandó küzdelem, hogy gyorsabban haladjunk. A szíj szorította a nyakamat.
Végül csak felértünk a gerincre. Előttünk ritkás szálerdő terült el, messzire el lehetett látni. Mintha árnyak lennének, barnás árnyak mozdultak távolban. Izgatottan feszültem neki szíjnak, amit a gazda erősen tartott a kezében. A szagukat felém hozta a szél. Nem volt teljesen idegen. Kissé hasonlított a szomszédban lakó kecskék szagára, de mégis más. Itt minden más volt, mint az otthoni dolgok.
Otthon az emberi kipárolgás, a füst, a szemét, a házhoz tartozó állatok szaga mindent áthatott. Itt az erdőben azért éreztem másnak, mert tiszták voltak. A fák, a korhadó levelek, az elosonó állatok szaga töltött meg mindent.
Ezért éreztem másnak a távolban feltűnt állatokat. Oda akartam menni, hozzájuk. Nekifeszültem a szíjnak hátsó lábra állva. Nyüszítve könyörögtem, hogy engedjen el, de keményen tartott és közben mondott, mondott. Előbb nem figyeltem oda, annyira lefoglaltak azok a különös kecske szagú lényeknek.
— Nyugodj meg, Teri! — jutnak el hozzám a szavak. — Azokat nem bántjuk, azok őzek, hagyd békén őket, ne izgulj. Mindjárt elmennek.
Valóban, valamitől megriadtak, és nagy robajjal az egész csorda elviharzott.
Mi is mentünk tovább. Most gyorsabban haladtunk, mert nem kellett a hegyre kapaszkodni, majdnem sík volt itt fenn az erdő. Később leereszkedtünk egy kis patakocska völgyébe. Jó hűvös vize volt. Kicsit lefetyeltem belőle. A gazda hagyta.
A patakot követve mentünk tovább, kerülgetve a sűrű bozótot.
Szokatlan, ellenséges érzés csapta meg az orromat. Megtorpantam, és feszülten figyeltem a közeli bozótost. Gazda rögtön megértette, hogy valami különöst észleltem. Ő is mereven megállt, s hol engem, hol a bozótost figyelte.
Távolról idehallatszott a másik völgyből a csaholó kutyák hangja. Biztos ők is valami szokatlan találtak. Mintha közelednének, úgy hallatszott. Valami halk nesz jött a bozótból, de hogy mi van ott még nem lehetett látni.
Gazda lekapcsolta a szíjat és csendesen így szólt:
— Most menj!
A bokorhoz rohantam, s az ágak sűrűjébe meresztettem a szemem, dühödten morogva. Semmit nem lehetett látni, de mozgolódás támadt és a szag is erősebb lett.
Körbejártam a helyett, hátha valahol rést találok, hogy beljebb hatoljak. Két, három lépésnél tovább nem tudtam jutni az ágak szövevényétől. Aki ott bent volt hatalmas lehetett, hogy át tudott gázolni ezen az akadályon.
Közben a többi kutya is ideérkezett. A gazdák még messze voltak, jócskán lemaradtak. Az én dühös morgásom csalta ide őket. Tudták, hogy ez mit jelent. Meg támadásra ingerlő más ingerek is eljutottak hozzájuk.
Ugatva, morogva, kaffogva körberohanták a bozótost. A legkisebbik befurakodott az ágak közé, de vonyítva futott vissza. Nem sérült meg, csak borzasztóan megijedt. A többieket azonban ez nem riasztotta el a támadástól. Most többen is próbáltak befurakodni. A gazda is odaóvakodott, és igyekezett belesni a homályos szövevény mélyére.
Ezt már nem tudtam tétlenül nézni. Az előbb felfedezett résen beljebb nyomakodtam.
És megláttam!
Nagy és fekete volt, kicsi gonosz szemekkel, és a szájából két nagy sárgás, hegyes agyar állt ki. Veszélyes fegyver!
Dühödt harag és félelem viaskodott bennem. A félelem győzött, és kiugrottam a bokorból, s a gazda lábához szaladtam. Kis ideig ott nyüszítettem, majd újra harci láz kapott el, és újra nekiindultam, hogy rámenjek a vadra. Addigra már többen betörtek védett vackába. Kihallatszott mérges fújása.
Hirtelen kirontott a bokorból agyarával csapkodva maga körül. A többiekkel együtt őrjöngve nekirohantunk, de félelmes fegyvere, az agyara lefékezte a rohamot. Egyik kutyát el is érte, aki felhasított bőrrel menekült a gazdához.
— Na, várj csak, mindjárt bekötözlek — szólott és vállához kapta fegyverét.
Nagy csattanás hallatszott, mintha villám csapott volna be, és a vadkan összerogyott. A többi gazda futva érkezett a csetepaté helyére.
— Mi történt? Meglőtted? — kiabáltak össze-vissza.
— Ez az én kutyám! — kiáltott fel egyikük, meglátva a sérültet. — Segítsetek ellátni!
Gazdámmal ketten bekötözték. Ekkor tévedt rám a tekintete.
— Teri! Te vérzel, megsebesültél. Gyere, lássalak!
A harc közben nem figyeltem fel rá, hogy az agyaras megsértett, de most hogy szólt, kezdtem érezni a combomon ejtett seb fájdalmát. Belefúrtam a fejem a gazda ölébe, s hagytam, hogy bekenjen valami sárga büdös dologgal. Csípett jócskán, de nem tiltakoztam.
— Figyelj csak — szólt hozzám —, most összefogom a sebedet. Kicsit rossz lesz, amikor a kapcsokat beteszem, de légy jó kutya, és ne kapd el a lábad.
Nem is volt olyan rossz.
— Új vadászt avatunk! — kiáltott a gazda, és a tarisznyájából egy nagydarab húst nyújtott nekem.
2007. március 16.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
