Folyton vitt valami furcsa bánat,
kerestem magam, hátha meglelem.
Romboltam porrá cifra palotákat,
most itt hevernek viskó-lelkemen.
Voltam szónok hordókon állva,
előtte röhögve ittam borát.
Éhes gyomra korgott, s én gyáva
módon mímeltem részeg ostobát.
Térdem ismerte Isten álmát,
ám gőgöm erős, nem győzte föld.
Köröttem imákat mormoltak kábák,
száműzött szemem fénye tündökölt.
A víg csavargó egyszer úgyis hazatér,
köpenyét ledobva, ahogy szülték meztelen.
Csendes könnyeket zokogva holtakért
csak temet az út szélén szótlan, nesztelen.
Térdre omlott templomok tövében ás,
valóra váltott ősi bűnöket keres.
Isten-Isten, én nem vagyok hibás,
már mindegy, hogy korbács, vagy szegetlen kereszt.
Az egyik tépi húsom, de vállam még szabad,
Uram, a jobbik latrod én legyek,
Tenyerem fogadd el, legyen poharad,
s ott, fenn a dombon, ott leszek veled.
