Reggelente már türelmetlenül vártuk, hogy az utca sarkán feltűnjön a szamárvonta kordé, amin a tejesasszony ült — háta mögött a cinezett tejes-bödönökkel. A tejeslábos már oda volt készítve az ablakba, és az asszony a literes mércével, amely ugyancsak ónozott pléhből volt, mérte a lábosunkba a tejet. Ezek az asszonyok Gyirokról jöttek be minden hajnalban, és hordták a tejet a városnak.
Csak anyámtól hallottam, hogy amikor még egészen kicsi voltam, a mi utcánk végén is volt egy asszonynak tehene, és attól kapták a tejet, amin felcseperedtem. Ennek hallatán nagy szemeket meresztettem, mikor anyám megmutatta a tehenet, mondván, hogy félig-meddig ez is a mamám. Abban az időben nem léteztek gyermektápszerek, s mikor anyám teje hírtelen elapadt, az egyetlen dolog, amit Wittenberg doktor ajánlani tudott az volt, hogy mindig ugyanattól a tehéntől származó tejjel tápláljanak.
A háború sem akadályozta a tejesasszonyokat, hogy bejárjanak a tejjel és mivel akkortájt mi már nagyobbacskák lettünk, micsoda öröm volt, ha felülhettünk a szamaras-kordéra, és elvitt bennünket az utca sarkáig.
Közvetlenül a háború után a tejesasszonyok kezdtek elmaradozni és apámék azt a megoldást találták ki, hogy vettünk két kecskét, egy feketét, amelynek a nevére nem emlékszem és egy fehéret, akit Ninának kereszteltünk. Nina mindig szelíd volt, de a fekete társnője nem egyszer próbált felöklelni a szarvaival. Szerencsére csak a homlokával lökdöste az embert, nem a szarva hegyével. Mivel főleg miattam vették a kecskéket, rám hárult a száraz levelek gyűjtése és tárolása a pincében. Ezek a levelek alkották a kecskék alatt az almot, a házunk mellett levő üres telket használtuk legelőnek.
Reggel és este, ugyancsak nekem kellett a kecskéket megfejni, miután langyos vízzel megmostam a tőgyüket. Miközben fejtem a kecskét, a fejemet a jó meleg oldalukhoz támasztottam. Ennek az lett az eredménye, hogy egyszercsak sűrűn kezdtem vakarni a kobakomat, ami feltűnt anyámnak, és elővette a sűrűfésűt, egy fehér papírt, amin azután vidáman mászkáltak a hajtetvek. A kecskékkel egyetemben bekentek alaposan petróleummal, ami büdös volt ugyan, de a tetvek elpusztultak tőle. Kis híján én is… Nagyon utáltam.
A kecsketejnek jellegzetes szaga volt, de nagyon tápláló és egészséges. Anyám még túrót és sajtot is készített belőle, pedig akkor még nem is hallottak a francia bio-kecskesajt őrületről.
Egy időre újból megjelentek a tejesasszonyok, a kecskéket eladtuk. Iskolás lévén már túl macerás volt nekem a napi kétszeri fejés.
Közvetlenül a háború után, valamilyen segélyakció keretén belül, uzsonnát kaptunk az iskolában, ami egy szelet olvadt margarinba mártott feketekenyérből állt, amire aztán ráfagyott a margarin és ehhez adtak egy csésze kondenztejből készített valamit, amit ők tejnek neveztek. Mind a kettőnek furcsa íze volt, de mi mindent megettünk, amit adtak, nem tudtuk mi az: válogatni.
Telt az idő, a szocializmus fejlődése (és a mezőgazdaság kollektivizálásának) eredményeképpen, a tejesasszonyok teljesen eltűntek, a háztáji gazdaságban addig békésen élő tehenekkel együtt. Gondolom előbb a tehenek… Helyettük a városban megjelentek a tejes-üzletek, és azokban kezdték „osztani” a tejet, joghurtot, eleinte még túrót is. Kezdetben üvegbe is lehetett venni kimért joghurtot, de később, aki szabvány joghurtos üveg nélkül született, az végleg lemondhatott az élvezetről, mert csak csereüveggel lehetett kapni.
Ezidőtájt jelentek meg az első gyermektápszerek, a Svájcból behozott „Nesle” tejkészítmények újszülötteknek, persze csak receptre és nagy protekcióval lehetett hozzájutni, de a fiam már ezen nevelkedett.(Nem hiába volt gyermekorvos a mamája)
A hetvenes években, miután nyugatról mindenféle felszerelést importáltak, megjelent a zacskós tej. Az elején rendben volt minden, boldogan fogadtuk az újítást, hogy nem kell cipelnünk a nehéz és törékeny tejesüvegeket, melyeknek rögtön új felhasználási módot találtunk, nagyon jól helyettesítették a virágvázákat.
A baj akkor kezdődött, amikor mindenáron belföldi műanyagból akarták készíteni a zacskókat, a fele tej kifolyt belőlük, így aztán visszatértek volna az üveges tejhez, de abból is egyre kevesebb lett a mi gyerekeinknek. A nyugdíjas apám már hajnalban sorbaállt érte egy-két órát, de a szocialista gazdaság továbbfejlődése nyomán, az „aranykorszakban” teljesen eltűntek a tejtermékek. Annyira, hogy a kálciumhiány okozta spasmofilia népbetegség lett, a lányom, a vejem az utcán estek össze tőle. Ez volt az a nevezetes időszak, amikor az állatlétszámot minden áron meg kellett tartani, akkor is, ha egyáltalán nem tejeltek. Egy-egy elnöki látogatás alkalmával emelőszíjakkal állították lábra a csont-bőr sovány teheneket, hogy úgy nézzen ki, mintha léteznének…
Csernobil is szépen befolyásolta a tejet, miután a radioaktív esőtől a fű is radioaktív lett. Kiadták a rendeletet, hogy az egész tejmennyiségből tejport kell gyártani, majd akkor csökken a rádióaktivitása és úgy használható lesz. Csak azt nem vették figyelembe, hogy a radioaktív Cobalt 90 év alatt bomlik le, de hát fő a szocializmus építése.
Persze ilyen előzmények után — miután hirtelen ide pottyantunk — hihetetlennek tűnt, hogy egy élelmiszerüzletben legkevesebb hetvenhárom féle tejterméket árusítottak, friss tejet olyan zacskókban, amik nem folytak, tartós tejeket kartondobozokban, húszféle joghurtot, túrót, műanyag dobozokban és poharakban, csereüveg és sorbanállás nélkül. De gond nélkül azért mégse maradhat az ember: álltunk a feleségemmel és néztük, most melyiket kell ezek közül kiválasztani?! Melyiket szeressük — és miért? Melyik versenyezhet a hajdani tejesasszony portékájával a bádogkannából?
Egy nyugdíjasoknak rendezett kiránduláson azt is láttuk, honnan ez a bő választék. Először egy robot tehénistállót látgattunk meg.
Hatvan tehén sétálgatott benne szabadon, vagy pihent a homokágyán. Odahaza ezt ridegtartásnak neveznék — a meleg istálló hiánya miatt — itt hidegről nem igazán beszélhetünk, de istálló, az nincs, az állatok teljesen szabadon járnak-kelnek egy bekerített óriási területen a szabad ég alatt. Amelyik tehénnek megviszket a háta, az egész egyszerűen beáll az automata hátvakaró kefe alá vakarózni. Mikor a tehénke úgy érezi, hogy feszül a tőgye a sok tejtől (húsz-huszonöt liter naponta), szépen beáll a sorba a fejőrobothoz, amely automatikusan megmossa a tőgyet, felrakja rá a szívócsöveket, és lefeji a tejet, amely analízis után a hűtött gyűjtőbe kerül. A tehénke meg csak áll és tűri, sőt van egy olyan gyanúm, hogy még élvezi is… Nem rúg fejés közben, nem kell megkötni a farkát, nem borítja fel a tejes sajtárt a langyos habos tejjel.
Őszintén megvallom, én nem is az automatikát, hanem a tehenek alkalmazkodóképességét csodáltam a leginkább. A farm után az egyik legkorszerűbb, ugyancsak robotizált tejfeldolgozó gyárat látogattuk meg, amely napi kétmillió doboz tejtermékkel látja el a kereskedelmet.
De bevezetőmben azt kezdtem számbavenni, hogy mi minden tűnt el végleg az életünkből. Hát akkor legyek következetes most is. Ami a tejjel kapcsolatban eltűnt az életünkből, az a tejeskanna, a sajtár, a tejfőző fütyülős alumínium fazék, mely a tej forralás közbeni kifuttatását és az azt követő összetéveszthetetlen égett karamellszagot volt hivatott megelőzni, a tejesüveg, a joghurtos üveg, a túrós kosár, a tejfölös csupor és az aludt-tejes cserépköcsög, nem is szólva a szamárvonta kordéról.
A tehenek? — túlélték velünk együtt, és nekik vélhetőleg mindebből semmi sem hiányzik. Hihetetlenül alkalmazkodtak ehhez az új robotizált világhoz, tán jobban, mint sokan a mi generációnkból.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Galambos Viktor