Nyolc éves kora óta ismerem. Ismertségünk úgy kezdődött, hogy leköpött, és elszaladt. Én voltam tizennyolc és rangon alulinak tartottam az üldözést. Pedig már akkor végezni kellett volna vele. Jókötésű kisgyerek volt, a park rossza. Határozott jövője volt a csibészek között. Ahogy múlt az idő, be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, a környék közbiztonsága jelentősen romlott. Nyolc másodperc alatt nyitotta, és indította el a Zsigulit kulcs nélkül. Nagyon jól vezetett, amire a gyakori rendőri üldözések miatt szükség is volt.
Végső soron teljesen megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, de jó haver volt. Valahonnan szerzett egy gitárt, és néhány alapakkordot megtanult lefogni. Járta a parkokat, kocsmákat, és énekelt. A lányok tapadtak rá, nem volt csúnya kölök.
Tulajdonképpen akkoriban kezdtünk igazán összejönni, amikor én már hegymászó voltam. Érdekelte, és én néhányszor elvittem magammal. Gyakoroltattam vele a halálfélelmet, mert hát az én lelkem sem volt rózsaszín. Ha valahol megakadt a falon, és kérdezte, hol a kapaszkodó, hát segítőkészen dobtam neki egyet, szóval erről hamar leszokott. Ekkoriban még nem volt felszerelésem, és a technikát a külföldi magazinok hasábjain talált képekről lestem el. Kötelem sem volt rendes, a háztartási boltban vettem vékony ruhaszárító kötelet. Evvel másztunk. Ha kikötöttem valahova a kötelet, mindig úgy, hogy a csomóból csak egy nagy masni látszott. Ez meggyőzte, hogy az életért harcolni kell, és véletlenül sem szabad a kötélre ráterhelni. Én mindig mondtam neki, hogy a kötél nem azért van, hogy csimpaszkodjon, hanem azért hogy a lentről néző turisták azt higgyék, hogy profik vagyunk.
Kivittem az Apáthi sziklához, ami apró összecementesedett dolomitból (olyan, mint a zúzott kő) állt. Bármelyik kapaszkodót, lábhelyet simán ki lehetett venni a falból. Ez volt az a nap, amikor útjaink elváltak, és legalább egy évig messzire elkerült. Sportot űzött belőle, hogy az összes volt és jövőbeli barátnőmet megdugja. Egyfajta csata alakult ki közöttünk.
Továbbra is gitározott, és gyakran jártunk együtt a Pozsonyi úti Délibe. Én énekeltem, és ő kísért. Mindenféle rendszerellenes és egyéb disznó nótát énekeltünk nagy sikerrel. A vendégek mindig küldtek piát, és kértek számokat. Majd minden este kiszemeltem magamnak egy csinos lányt, akit Csimpi elvitt. Eleinte dühített, de a végén — valószínű, a szép lelkem miatt —, nálam kötöttek ki. Persze tele újlenyomattal. Nem bántam, a sorrend már nem volt közöttünk fontos.
Egy szép napon Csimpi eltűnt. Később tudtam meg, hogy megérdemelt szabadságvesztésben részesült. Szabadulás után újra találkoztunk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Felvettem melózni, mert akkor én már jólmenő üzletember voltam másodállásban, mert hát az élet volt a főállásom. Csimpi hetekre beköltözött hozzám, kulcsot is adtam a lakáshoz, a partik mindennapossá váltak. Mi is jártunk éjszakánként portyázni, ő kocsit lopott, én meg, ha baj volt, a pucolóst vezettem a rendőrök elől. Sosem fogták meg. Azért erre büszke vagyok. Egyik hajnalban — olyan négy körül — hazafele tartva két lányt vettünk észre, akik megrakott szatyrokkal szaporázták a lépést. Nyomukba eredtünk s rájöttünk, hogy ismerjük őket elég közelről, illetve — hogy pontos legyek — testközelből.
— Hová s honnan, aranyoskáim? — és a zacskós tejjel megrakott szatyrokat mustrálgattuk.
— Hat izé… tejben akarunk fürödni. — A közért elől lopták a tejet a lányok. Feltereltük őket hozzánk, és nekiálltunk feltölteni a kádat tejjel. Negyedig sem lett.
— Mindjárt jövök — visította Csimpi, és elrohant. Pár perc múlva két hatalmas alumínium kannával jött.
— Hoztam tejet — mondta. Hát, majdnem.
Az egyik kannában tejszín, a másikban tejföl volt. Nem számít, fehér. Beöntöttük a kádba, és beáztattuk a lányokat. Hideg is volt, darabos is, de büszkén pancsikáztak. Mi jókat derültünk rajtuk. Amikor megszáradtak, nagyon büdösek voltak, de a tej jót tesz a bőrnek. Mégsem volt gusztusunk hozzájuk nyúlni. A rászáradt tej védőréteg.
Később az egyik lány autóbalesetben meghalt. A tej ez ellen nem véd meg.
Lakásom az angyalföldi csibészek és csibészlányok találkozóhelyévé vált. Vettem egy flippergépet, és egybenyitottuk a szobákat. Így a falra szerelt céltáblába simán lehetett kést dobálni. Esetenként írásaimból felolvasást tartottam a srácoknak, sőt Csimpi még zenét is irt az egyik versre. Olyan népszerűek lettünk, hogy a lányok sorban álltak az ajtó előtt. Vidám élet volt.
Amikor elhagytam az országot, ő megint kényszerpihenőre került, de röpke pár év alatt ki is jött, onnét is, és az országból is. Megkeresett, és a mai napig is tartjuk a kapcsolatot, hetente beszélünk. Megnősült, és legnagyobb megrökönyödésemre, munkából él. Pedig a hátán van egy tetoválás, hogy a munka hidegvérrel öl.
Talán ő is túléli.
szerkesztette: Verő László – 2007. március 29., csütörtök, 00:13
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: George Tumpeck