George Tumpeck : Hegymászás II.

Nyomtatás

Nemsokára egy öltönyös, lakkcipős úriember kapaszkodott föl a sziklakon és egyenesen a sátrunkhoz jött. Bemutatkozott, és eszeveszett gyorsan elkezdett franciául beszelni hozzánk.

Egymásra néztünk és próbáltuk oroszul a tudtára adni, hogy nem értünk egy szót sem. A némettel volt több szerencsénk, pár szót ő is beszelt. Így megértettük vele, hogy nem értünk semmit. Meg voltunk győződve, hogy az illető francia.

Ezután pantomim előadásba kezdtünk. Hamar megértettük, hogy őt küldte az öreg. Ő volt az, akinek el kellett volna magyaráznia mindent. A víz kivert. Őt is. Azért annyit elmutogatott, hogy másnap reggel korán jön, és én meg ő mászni fogunk. Az öltönye és a lakkcipő semmi jóval nem kecsegtetett. Ez nem az a hely, ahol ilyen külsővel bizalmat lehet kelteni. Bulinelnek hívták. Hamar elment, a sötétben jól tájékozódott. Vegyes érzelmekkel néztünk a holnap elébe. Mászótársam kaján vigyorral vállalta a mászás fotózását, biztonságos távolból.

Reggel korán keltünk. Izgatott készülődés, felszerelések ellenőrzése, gyenge reggeli.  Megérkezett Bulinel. Tegnap este óta, az állaga erősen romlott, szakadt melegítőben és lyukas tornacipőben érkezett, szakadt, lyukas hátizsákkal, amiből egy agyonszőrösödött, agyonhasznált kötelet húzott elő. Hevesen tiltakoztam — már amennyire szerény német tudásom és pantomim készségem engedte.

Hamar fölmértem, hogy az én szerelésem sokkal jobb és megbízhatóbb. Azonban ő hallani sem akart arról, hogy az én szép, új kötelemet vigyük. Megnyugtatásul közölte, hogy ő már háromszor lezuhant, de az ő kötele megtartotta, tehát tökéletesen biztonságos. A hegymászó köteleket általában minden esés után selejtezni szokták. Nem nyugtatott meg. Mászótársam boldogan ölelgette a fényképezőgépet, és kajánul vigyorgott. Teli szájjal, bele a képembe. Szerintem harminckét foga volt és az mind fölül.

Szóval elindultunk. Hegymászóknál szokás, hogy sorshúzással döntik el, ki mászik elől. Én vesztettem! Tehát én másztam aznap elől. Szerintem csalt. Az általa kiszemelt fal elnevezése a Sasok gerince volt. Szép név. Ekkor még nem tulajdonítottam fontosságot ennek a nem elhanyagolható ténynek.

A fal majdnem függőleges, helyenként kisebb plafonszerű áthajlásokkal. Felsőbb részei egy nagyon vékony gerincbe torkolltak, ami továbbra is felfelé vezetett. Ez az út körülbelül kilenc kötélhossznyi. Megfutamodásra esélyem sem volt, magamra erősítettem a kötelet, – mély levegő – és indulás. Mászótársam a szemközti hegyoldalból lelkesen integetett. Meg tudtam volna fojtani! Nem volt könnyű mászás, de azért ment. A nehézségek itt is a harmadik kötélhossz után kezdődtek.

Mielőtt nekikezdhettem volna a negyedik szakasznak, Bulinel hevesen magyarázni kezdett, persze némettel kevert franciául. Egy kézzel kapaszkodva, a falhoz kötve, az ember pantomim játéka is erősen visszaesik. Pedig jobb lett volna, ha tudom, hogy miről van szó. Az első húsz méter után megértettem. Hatalmas vijjogással egy szirti sas kezdett támadni, zuhanórepülésből egyenesen a fejemet célozva.

— Na ezt magyarázta Bulinel — villant át az agyamon, és igazán nem bántam volna, ha az egész világon a magyar nyelv lett volna kötelező. A helyzetből fakadóan én már nem is sast, egyenesen kondorkeselyűt láttam, és nagyon féltem. Két kézzel kapaszkodva, remegő lábakkal tűrtem a támadásokat és próbáltam valami elfogadható tervet kitalálni.  Éreztem, hogy Bulinel rángatja a kötelemet, ami hát hozzám volt kötve. Lenéztem és láttam, hogy hevesen integet, kiabál. Bájosan visszaintegettem és üvöltöttem:

— Grosze svarce madár! — Neki nem kellett érteni, ő látta. A támadások szaporodtak és már két keselyű röpködött a fejem körül. Észrevettem oldalra néhány repedést és elkezdtem gyorsan arrafelé, vízszintesen mászni. Ez megnyugtatta a sasokat és később engem is. Sokkal később.

Oldalról már világosan látszott, hogy az eredetileg tervezett útvonal egy fiókákkal teli sasfészken vezetett át. Improvizálni kellett. Sikerült kikerülni a fészket, és nemsokára, a kajánul vigyorgó Bulinel is megjelent. Mondtam a magamét, ő is az övét. Összeölelkeztünk. Szent volt a béke.

Az út hátralevő része már viszonylag eseménytelenül zajlott. Mikor leértünk a malomhoz, Jenci bácsi aggódva sietett elénk és érdeklődött, hogy melyik utat másztuk és milyen volt. Bulinelre néztem, de ő kajánul vigyorgott, míg elmesélte az öregnek, aki nagyon mérges lett.  Bulinel tudott a sasokról, és a reggeli sorsolásnál is csalt. Kíváncsi volt, hogy valóban olyan jó mászó vagyok-e, amint az öreg előadta. Meg volt elégedve, és örök barátságot esküdött. Ekkor még nem tudtam, milyen jelentősége van ennek.  Áldomást ittunk, az öreg lelkesen fordított. Végre beszélgettünk.

Ők hamarosan bementek a malomba valamiért, én kint maradtam, amikor is egy fiatal, nagyon csinos, fehérnacis hölgy botorkált a malom fele. Nagyon szép volt, és egyáltalán nem illett a képbe. Odajött és románul kérdezett valamit. Megint elővettem német tudásomat, de ő rögtön leintett és magyarra váltott. Ez az egy nyelv, amivel nem jutott eszembe próbálkozni. Ő külföldiül kérdezett, én külföldiül akartam válaszolni. Megtudtam, hogy férjét, Bulinelt keresi. A hölgy Kati, tanárnő volt az iskolában, és folyékonyan beszélt magyarul.

Előkerült az öreg és Bulinel is. Bulinel gyorsan elmesélte kalandjainkat és Kati jót nevetett rajta. Másnapra meghívtak engem és a mászótársamat ebédre, hozzájuk. Elbúcsúztam tőlük, és irány a táborhely, ahol már a cimborám várt. Ott tudtam meg, hogy a fényképezőgépbe elfelejtett filmet tenni. Mérges ábrázatomat látván, fölajánlotta, hogy ha másnap megismételjük a mászást, akkor azt ő újra lefotózza. Szerinte nagyon mulatságos voltam.

Aznap már nem volt kedvem semmit csinálni. Pihentem.

Másnap bementünk a faluba Bulinelékhez. Ebédre. Kati, nagyon kedves volt, és elmesélte, hogy milyen nagyra tart a férje, és még feltétlenül akar velem mászni. Áldomást ittunk és jött az ebéd. Juhtúrós puliszka és egy fél csirke. Négyünknek! Kati magyarázta el, hogy ez egy havi húsadagjuk, amit jegyre kapnak.

Nem tudtam jóízűen enni. Meg voltam hatódva.

Ebéd után beszélgettünk. Szóba került, hogy a faluban van egy lány, aki szeretne Magyarországra költözni, de ez csak úgy lehetséges, ha férjhez megy.  Egy eredeti Stradivari hegedű a hozománya. Cimborám szeme fölcsillant, nőtlen volt. Megbeszéltük, hogy másnap áthívják a lányt. Az est folyamán, komoly megrázkódtatásban volt részem.

Kimentem a ház udvarára szellőztetni az áldomástól zsongó fejem, amikor is a ház mögül favágás hangjára lettem figyelmes. Egy nagyon csinos leány hatalmas kapaszkodókkal és fenékig érő, szőke hajjal, szaporán vágta a fát. Azt hittem rosszul látok. Megjelent Kati, aki közölte, hogy ez a lány Bulinel barátnője. Ezt nem teljesen értettem, de nem kérdeztem többet. Nemsokára kezdett minden derengeni, ugyanis a lány – úgy, mint aki ott lakik -, bejött a házba és szájon csókolta Bulinelt, és illendően bemutatkozott. Szemlesütve, a pálinkás poharamra koncentrálva vártam a baljós fejleményeket. Nem történt semmi.

Ránk esteledett, mondtam, indulunk vissza, de nem engedtek. Mondták, aludhatunk náluk is, és majd reggel megyünk vissza. Föl voltam rá készülve, hogy együtt éjszakázunk. Nem úgy történt. Az esti lefekvésnél a cimbit bevitték a vendégszobába, ő ott aludhatott. Négyen maradtunk kint és iszogattunk, beszélgettünk. Nem akarták, hogy másnap elmenjünk, mert jön a Stradivaris lány, és hát üzlet az üzlet. Nemsokára Bulinel fölállt, hogy megy aludni, és legnagyobb meglepetésemre a csinos szőke leányzó is vele ment a másik szobába. Kérdeztem Katit, hogy hogyan is van ez.

— Nálunk ez így szokás — mondta. Megkérdeztem:

— Én hol alszom? — a válasz:

— Velem.

A víz kivert. Nem akartam. Én a férjével egy kötélen akartam csimpaszkodni és kinek kell egy haragos a falon. Kati megnyugtatott, hogy Bulinel tudja, és ez náluk nem probléma. Nagyon vegyes érzelmekkel bújtam az ágyba, és onnantól már csak az árral úsztam.

Másnap korán ébredtem, még mindenki aludt. Felkeltettem cimbimet, és elmeséltem neki az egészet. Csak rázta a fejit, és ajánlotta, hogy szökjünk meg. A kapzsiság győzött, mert mi még sosem láttunk Stradivarit. Maradjunk. Lesz, ami lesz.

Nemsokára mindenki felkelt és én nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nem mertem Bulinel szemébe nézni, aki meg is kérdezte — persze Katin keresztül —, hogy kellemesen telt-e az éjszaka. Ez egy nehéz eset. Ha nemet mondok, akkor Kati sértődik meg, ha igent, akkor jó esély van arra, hogy levágnak a kötélről. Igent mondtam.

Másnap Bulinel ketten indultunk. Cimbim még aludt, nem zavartam, mert az éjszaka folyamán rengeteget ivott, és így mászásra alkalmatlannak minősítettem. Bulinel rábökött egy falra:

— Vígh Tibi — mondta. Ezt értettem. Egyébként kezdtük megszokni a társalgásnak ezt a fura, már-már groteszk módját.

— Vígh Tibi, Vígh Tibi — mormogtam —, és mi van vele? — A fal tövében álló keresztre mutatott. Megértettem. Ez a fal nagyon komolynak nézett ki. Körülbelül százötven méter, teljesen függőleges tábla, egy-két apró repedéssel. Százötven fölött visszahajlik a patak fölé, szóval meredekebb, mint 90°.

Ma ő mászott elől. Korát meghazudtoló fürgeséggel, alig győztem engedni a kötelet utána. Ő akkor volt ötven, én huszonöt körül. Látszott rajta, hogy sokszor mászta ezt az utat. Izgalmas, érdekes mászás volt, így, hogy nem nekem kellett mindent kitalálni és a sasok sem zavartak. Közel hat óra alatt fent voltunk. Szokásos kézfogás, és pantomim. Gratuláltunk egymásnak. Lefele benéztünk Jenci bácsihoz, aki megint csak a fejit csóválta. Állítólag, az egyik legnehezebb utat másztuk ki rekordidőhöz közel. Büszke voltam magamra, pedig az érdem Bulinelé volt.

Úgy döntöttünk, hogy a hét hátralevő részét, inkább kristály és kövületgyűjtéssel töltjük el. Én már másztam, ő meg nem volt teljesen magánál. Rengeteg kristályt gyűjtöttünk egyik szebb volt, mint a másik. Hátizsákjainkat megpakoltuk, így olyan nyolcvan kilót nyomhattak a felszereléssel együtt.

Elindultunk hazafelé. A határon még azért volt egy kis kalandunk. A román vámos érdeklődött:

— Mi van a két zsákban?

— Kő — volt a válasz.

— Ne szórakozzanak velem, kinyitni! – Melyen beletúrt, és a kezét, a hegyes kristályok felsértettek, vérzett.

— Őrültek! — mondta, és mehettünk.

Következő hétre megint túrát szerveztem, de most egyedül. Cél: csak a változatosság kedvéért a Tordai-hasadék. Szerelmes lettem abba a helybe. Az általam készített fotók alapján kidolgoztam a mászási tervet. Olyan utat szerettem volna mászni, amit még senkinek sem sikerült. Szóval következő hétvégén, ott álltam a fal alatt, egyedül. Direkt nem hívtam Bulinelt. Mindenáron egyedül akartam mászni. Hiba volt.

Az általam kiszemelt út kétszáz méter magas, csak körülbelül, ugyanis sosem értem föl. Lefele viszont nagyon gyorsan. Úgy harminchat méter magasra jutottam, amikor minden kapaszkodó és biztosítási lehetőség elfogyott körülöttem. Egy darabig nézelődtem, majd mikor felismertem, hogy sem előre, sem hátra, nagyon megijedtem. Az út biztosíthatatlan volt. Csak idő kérdése, mikor esik le az ember. A fal alja nem volt merőleges, hanem egy meredek lejtő, néhány bokorral.

Jenci bácsi, mint mindig, most is a kukkerrel a kezében állt a malom előtt. Integettem neki, ő is vissza. Ez kicsit megnyugtatott: valaki tudja, mi történik. És történt is. A sasokat meghazudtoló gyors szárnycsapásokkal zuhanni kezdtem. Harminchat méter nem olyan magas, de akkor ott, zuhanva annak tűnt. Egy örökkévalóság! Elsuhantak előttem az életem főbb momentumai. A becsapódást nem is éreztem igazándiból, de rögtön gurulni, pattogni kezdtem. Egy bokor állított meg. A bal lábam nagyon furcsa szögben, teljesen valószínűtlen helyen volt. Ettől elájultam.

Azért a természet jótékony, a fájdalmat azonnal blokkolja. Nem tudom, meddig feküdtem ott. Jenci bácsi izgatott rázására ébredtem. Megvizsgált. A bal térdem szabályosan felrobbant a becsapódástól és pépes állapotban volt. Elég sok vért is vesztettem.

Mindenfelé rögtönzött szorító kötést tett rám, a bal lábamat visszahajtotta a derekam mellé, és egy kötéllel rögzítette. Ettől rosszul lettem. Mármint a látványtól. Az öregre támaszkodva, egy lábon leugráltam a malomhoz, ami ilyen állapotban nagyon komoly teljesítmény volt. Az öreg nem szidott, csak a pálinkát töltötte belém. Nemsokára, lélekszakadva megérkezett Bulinel is. Ő biztosan szidott, mint a bokrot, de ezt az öreg nem fordította. Jobb is volt.

Kezdtem felfogni, mi történt.  Föltettek az ebédlőasztalra és levágták rólam a méregdrága Adidas melegítőmet. Mérges voltam. Mint két középkori orvos, a térdem fölé hajoltak és románul értekeztek. Amikor megszólaltam:

— Hé! Miről van szó? — legyintettek és ismét a számba tolták a pálinkás üveget. Szóval jobb volt csöndben maradni. Néha kisebb darabokat lenyiszáltak belőlem a konyhakéssel, ami kezdett nagyon agresszívvá tenni. Végül Jenci bácsi megkegyelmezett és magyarul mesélte a kórmegállapítást.

— A térd szilánkokra tört, tehát nem gipszelhető. Nyissz és kidobjuk — mondta.

Ezt nem egészen értettem és hisztizni kezdtem. Az öreg finoman tudtomra adta, ha itt most kihívják a mentőket, akkor a kórházban biztos, hogy combközéptől amputálják a lábam. Elszörnyedtem, mert hát lábból nincs olyan sok. Irigylem a százlábút. A másik lehetőség, hogy valahogy hazajutok, és ott a kórházban megműtenek.

— Harmadik lehetőség nincs — mondta az öreg, ha csak azt nem kívánom, hogy ő meg a Bulinel vágják le. Közös megegyezéssel a hazamenet mellett döntöttünk. Visszakötötték a lábam a derekamhoz, ez kisebb visítozás árán simán ment. Persze az öreg most fordított.

— Bulinel azt mondta, hogy olyan vagy, mint egy kislány és ne affektálj! — Nem affektáltam, hörögtem. Nagy nylonzacskót kötöttek a lábamra, hogy minél kevesebb látsszon belőle. Jenci bácsi összeszögelt egy hónaljmankót és már vittek is a buszhoz, majd a vonathoz. A hosszú útra, fájdalomcsillapítóként egy üveg, nagyon erős pálinkát kaptam. Kellett, muszáj volt. 

Megérkezvén a kalauz hívta a mentőket. Bevitettek a Szabolcs utcai kórházba, azonnali műtétre. Vizsgálat után elém tettek egy nyilatkozatot, hogy „csak itt tessék aláírni”. Nem írtam alá. Le akarták vágni.

Kisebb huzavona után visszatoltak egy kórterembe és elaltattak. Másnap arra ébredtem, hogy egy csomó orvos nézegeti a lábam. Fejüket csóválták és mindenfele latin szavakat mormogtak. Pedig mind magyar volt, úgy is mondhatták volna. Egy idős doki — valami professzor — megszólalt:

— Nézze fiatal barátom…  

— Ajjaj ez rosszul kezdődik — gondoltam.

— Két eset van. Illetve három. Ön meg fog halni. — Ezt sejtettem, nem hatott meg a figyelmessége.

— A második lehetőség, hogy nyissz, levágjuk.

— A harmadikat akarom — nyöszörögtem és minden önbizalmam elhagyott.

— A harmadik — szólalt meg, jól eltervezett hatásszünet után az orvos — az, hogy megpróbálom műanyag protézisekkel helyettesíteni a törött részeket.

— Na, ez a beszed — kezdtem lelkesedni. Szóval aláírtam mindent. Másnap vittek is a műtőbe. Mennyi törődő kéz! Azért még odasúgtam az orvosnak:

— Ha fölébredek láb nélkül, akkor az első utam az ablakhoz fog vezetni és kiugrom. — Álomba merültem. Mikor felébredtem, az egész lábam — combnyaktól begipszelve —, de a helyén volt. Kicsit szédültem az altató mellékhatásaként, na meg a hirtelen pálinkamegvonástól is.  Boldog voltam: — Van lábam!

Mikor annyira jól lettem, hogy ki tudtam menni — persze két mankóval és két nővérrel a telefonhoz —, fölhívtam anyámat.

— Na mizujs? — kérdezte. Elmeséltem. Hallgatott egy darabig majd megszólalt.

— Kisfiam, az én szívem már rossz, engem te, ne idegesíts ilyen hülyeségekkel! — Letette a kagylót. Egy hét múlva jött csak be a kórházba, még akkor is azt hitte, ez valami otromba tréfa. 

Elég hamar kiengedtek, persze csak, mint otthonfekvő beteget. Amikor orvosi utasítás ellenére a kíváncsiság levetette velem a kötést, megszeppentem. Térdem duplájára dagadva, kék- zöld- lila és még a franc tudja, milyen színekben pompázott! Szóval gusztustalan és randa. Anyám ekkor ijedt meg egy kicsit.

— Most legalább nyugton maradsz! — mondta.

Nem maradtam. A műtét karácsonykor volt. Az orvos azt mondta, nagy valószínűséggel, soha többet nem fogom tudni hajlítani a térdem. Nem hogy mászni, de lépcsőn menni sem fogok tudni. Elborzadtam. Minden nap kínoztam magam, próbáltam hajlítani. Nem ment. Egyszer ki akartam menni a konyhába — mert én mar jól vagyok! —, amikor megtörtént a csoda.

Valahogy úgy szálltam ki az ágyból, hogy a merev lábamat toltam előre, és a saját súlyánál fogva hirtelen reccsenéssel behajlott. Iszonyú fájdalmat éreztem! Nem mertem mozdulni sem. Csak gyönyörködtem az újra behajtott lábamban. Visszakúsztam az ágyba, akkor kiegyenesedett.

Most már tudatosan, naponta előadtam ezt a mutatványt. Közlekedni még csak mankóval tudtam. A kórházban lecsapolták a felgyülemlett folyadékot. Kedvem és közérzetem egyre javult.

Februárban még mindig mankóztam, és jártam vissza minden héten az orvosomhoz, aki operált. Mélyen hallgattam arról, hogy már tudom hajlítani a lábam. Lementem a klubnapra is ahol elveszett gyermekként üdvözöltek. Elmeséltem, mi történt, de látszólag senki nem vette komolyan. Február 11.-én országos barlangász verseny lesz és engem is beneveztek a csapatba. Nem nagyon akaródzott menni, meg hát menni sem nagyon tudtam.

Azért elmentem, és háromfős csapatunk, első helyen végzett. Boldog voltam! Belül hónapok óta győzködtem magam, hogy még nincs minden elveszve, még nem vagyok nyomorék. Rögtön az eredményhirdetés után közölték, hogy a közeli Kecske-hegyi kőfejtőben egy óra múlva kezdődik az országos hegymászó verseny. Kocsival vittek, mert mankóval nem értünk volna időre. Néztem a kijelölt útvonalakat, mind a kettő áthajlásos volt, szóval nem igen igényelt lábmunkát. Föliratkoztam.

Milliószor másztam azokat, minden fogasra, harminc év távlatából is emlékszem. Feliratkoztam. A selejtező útvonalon simán első lettem. Furcsán néztek rám, amikor utcai ruhában, mankóval odaálltam a fal alá. Ötvennyolc másodperc alatt legyűrtem az akadályt, a második helyezett egy csehszlovák versenyző lett. Belica Miroslav.

A döntő már nehezebb dió volt, de azt az utat is ismertem, elég jól. Háromnegyed részig szinte repültem fölfelé, nem is néztem, mit fogok, minden a fejemben volt. Egy kis párkányon meg kellett állni és kezet cserélni. Itt volt a baj. Labilisan álltam a centis párkányon, a térdem még nehezen viselte el ezt a fajta megterhelést. Húsz másodperc veszett kárba. Végül fölértem, de csak, mint második helyezett. Belica két másodpercet rámvert!

A kupát és az oklevelet külön haverokkal küldtem haza, mert otthon, indulás előtt megesküdtettek, hogy semmiben nem veszek részt. Ne tudjátok meg mekkora balhé volt, hiába mondtam, hogy nem én, az akaraterő versenyzett.

Amikor az indulatok által kavart hullámok elcsitultak, hónom alá kaptam a kupát, meg az oklevelet és bementem az orvoshoz, aki operált. Csak megköszönni.

Úgy rúgott ki, hogy a lábam sem érte a földet.