Aluljáró K?bányán.
Kétdecis kávéspohár könyörület.
Veled ponyvaregény-gyönyör? lett,
a heroinból holnapot csapolt a
véna,
és a szórólapos öregasszony
szebb, mint maga Szép Heléna.
Zápor a Hungárián.
Ha el?re megy,hátrál is.
Ami ?szinte, túl teátrális.
Hasraesik a valóság,
a macskakövek az es?lakkban
fényparketté áznak.
Szavaid egy halott frekvencián
simogatón gurguláznak.
A tél kigombolt kabátja
a Károlyi-kertben,
önfeledt játék a
szenvedély-csúszdán,
pöttyös gumilabdákkal
bókkidobós,
aztán csókcsiszolta
üveggolyókat gurítok
hasadon,
néhányat köldöködbe
ejtek,
és ha combod hasad
onnan
borsószem gátlásokat
fejtek.
Mansfeld szobor és
Margit híd.
Pasztelltónus-délután,
a kavicson cip?talpak
szerelmes képverse.
Nélküled nem tudok
olvasni, és nem segít
az étel se,
hát iszom inkább.
Részeg hálóval
vágy-gyöngyöket
halásznék a folyón,
de kudarcot köp a
barnászöld víz.
Hajszál helyett hínár,
szennyörvény, és
józan alkohol íz.
Az Alagút teteje.
Át a dróton,
a szöges cenzúrán,
most meztelenül kell
a mély,
hogy a panoráma átöleljen,
és azt mondja remélj,
hogy a Hold adjon tüzet
– ez a tizedik szál -,
hogy új kezdetet vessen,
ha a búcsú dalolva
könnyeket kaszál,
hogy elfelejtsek feln?ni,
hogy gyerek legyek,
ártatlan gyerek,
hogy sétából otthont építsen,
és örökbefogadjanak a terek.
Most mégis hazamegyek.
A város csak az ajtóig
kísér,de húsz évnyi lépés
már belém véste.
?mindig velem lesz.
Mondd, Bianka, és te?
