Kint a kertben
a garázs nedves
mohaszakállat növeszt.
Kamaszodó ágak kaparják
tavaszt viszkető arcát.
Ünnepelnek a bokrok és
a gyomok,
zölddé gyógyulnak a romok,
felejtik a tél monokrom
színátkát,
és a nap kihúzza hátukból az ég
fagyoskék szilánkját.
Esőpezsgőt bontanak a felhők,
a dugó villámként kirobban,
az évszakot pattogó cseppsorokban
nyeli az élet.
Elfelejti, hogy nem tart örökké,
hogy az órák egyszer ódón gyászkörökké
lesznek,
és a harang hamut zeng ezer
éhez? eresznek.
De március van. Nem akarok
a jövőbe hallgatózni.
A holnap kulcslyukára
ragassz csak hamis véd?szenteket!
Úgyse nézek bele, én nem leszek
olyan, ki élő és szendereg,
mert látom, hogy hova
vezet a vakság:
végül önző papírbálványok
elé borulunk,
és túl késő lesz, mikor
menekülve mind eggyé szorulunk.
Jó lenne most máshol,
valahol messze innen lenni,
éjjeli testedről apró perccukrokat
enni,
de mindig közbeszól a nap,
ijedt rímeket remél a lap,
és megint kísértő hiányt mondok,
míg azt ordítják tollra
a hegybe gyűlt gondok:
bár itt lennél –
Hiszen március van!
