Vajon a város köhögött az el?bb,
vagy valaki a szemközti házban?
Vajon mit sirattál, amikor
a körúton megbánásban áztam?
Szemed sós történetbe merítette
az a márciusi hét,
kabátom minden sort lemásolt.
Egész este olvastam,
sajátommá tanulva értetlenül
téptem szét
fájdalmad komplikált
könnykódexét.
Csak az iniciálé volt világos.
A többi futóhomok-halandzsa,
és az a bekezdés az érintésr?l:
tested ne nyúlj hozzám-parancsa.
Vajon egy koránkel? pék fütyül
korcs kékséget az égre,
vagy ez már a téboly tábort?z-dala
egy lángoló fogaskerékre?
Virrasztottam.
Érdes dohánynyelvek
kóstolták a szám,
kezem az erkélykorlát
vígasztalón fogta.
Egy kamion kürtje sietségét
nyafogta az utcán
míg szomorúságod szavaltam,
de te többet tudsz tán
err?l, hát írd le rám
a bánatos ábécét,
és megmutatom a könnyszakadékból
a vágy bércét,
mert az ordító türelmet elnyomják
az önz? szerelem-neszek.
Ha most magadra hagylak,
veled is egyedül leszek.
