A költő levélkéit a művésznőhöz, mindig így címezte:
Őnagyasága
Tolnay Klári úrhölgy
H.
Fejér György utca 6.
Szombat reggel
Most értem haza és írok, mert nem tudom, mikor jutok át megint Pestre? – A hajnali átkelés érdekes volt, mint egy kiránduló hajó fedélzetén! Köd volt és mégis fényes minden. Most úgy érzem, mintha életveszélyben lennék, mert a tetőre értem, ezt az életérzést fokozni már nem lehet. Ez lehet még teljesebb, színesebb, – azt hiszem, lesz is, ha élek, majdnem azt mondtam: ha túlélem, – de több nem lehet. Igen nagy hatalom van most a Maga kezében. Számomra ez a tető, a vége valaminek: a boldogságos tudat, hogy ez megtörténhetett és igaz. Mint akit kifizettek, mindent megkapott, érdemén felül. Ha most meg kell halni, egy szót nem szólhatok. Viszontlátásra.
Kedd este
Elfelejtettem, hogy csütörtökön autóval várnak, látogatóba kell mennem. Nem haragszik? Láthatnám pénteken délben (ugyanott, ugyanegy időben – 2 h-kor) ahol megbeszéltük? (Zenélő ökör.) Mindenesetre várni fogom pénteken. Kérem, bocsásson meg, de holnap a kocsival talán fel tudok menni a Svábhegyre is, ezért nem akarom elmulasztani. — Kezit csókolom.
Kedd
Ajánlanám a következőket: szerdán, ha nem lesz rossz az idő, 1 h-kor várom a híd budai kijáratánál. Ha esik, akkor a pesti oldalon várom, ugyanabban az időben, az Országház kávéház előtt. Ha szerda valamilyen okból nem jó, akkor pénteken várom, ugyanez időben, ugyanígy: jó időben Budán, esőben Pesten. – Mindenesetre várom szerdán, s ha nem jön, akkor pénteken. Jó lesz így? Kezit, lábát csókolom.
Péntek
Remélem, nincs nagyobb baj, csak az, hogy elkerültük egymást. Ez éppen elég nagy baj számomra. Félkettőig vártam, ahol és ahogy megbeszéltük – akármi történt is, kérem, bocsássa meg a rendezési hibát. — Lehetőleg nem megyek többé Pestre, csak, ha feltétlenül szükséges. Úgy látszik, van egy felső határ, s eljutottam oda. Budán maradok; az kripta ugyan, de mégis jobb. Minden más úgy van és úgy lesz, ahogyan akarjuk — sajnálni nem kell, de segíteni szabad. Bocsásson meg, fáradt vagyok. Szivem, szivem. —
Hétfő reggel
Emlékszik még a Muzeum kávéházra? A Sándor utca sarkán? Ahol Szekfű és Gerevich enyelegnek a páholy mélyén? Holnap, kedden délután 3 h-kor ott leszek, mert az közel van most Magához. Jó lenne, ha eljönne. Ha nem jöhet, hagyjon hírt a házmesterénél, mikor és hol láthatom? Rosszkedvű vagyok, ne haragudjon, előre is bocsánatot kérek. Viszontlátásra.
Kedd
Remélem, jobban van már? Mindenesetre bemegyek holnap, szerdán du. 1/2 5-kor a Muzeum kávéházba; sajnos, lehetetlen elébb. Talán be tud nézni; ha nem, akkor pénteken, ebben az órában, uo. Kezit csókolja.
Csütörtök
Láthatom holnap? Kérem, ha egy mód van rá. Nem ebédelhetnénk együtt? Akkor több időnk lenne. Mindenesetre odamegyek 2 órára a kávéházba. Talán ott is lehet ebédelni. Ha valami közbejönne, kérem, küldjön egy sort. De szívből remélem, hogy nem jön semmi közbe. Kezit csókolom.
Kedd
Holnap Pesten leszek és mindenesetre bemegyek 2 h-kor a Muzeum kávéházba. Hálás lennék, ha láthatnám. Ha ez lehetetlen, kérek hírt — talán táviratot — mikor és hol találkozhatnánk? E héten itt maradok. Remélem, jól és minden rendben van. Kezit csókolom.
***
A művésznő tovább vallott: Az egyik randevúnkon, az Országház Kávéháznál, esős, lucskos, rémes ítéletidő volt, és én ott ácsorogtam, és a kezemben volt egy titkos kézirata. Annyiban titkos, hogy az volt a címe: „Felszabadulás”. Nem szerette volna, ha az bárkinek a kezébe kerül akkor, mert egy kicsit a fejével is játszott. És engem megtisztelt azzal, hogy odaadta nekem elolvasni és kérte, hogy a legközelebbi randevúra hozzam vissza.
Én álltam ott az Országház Kávéház előtt, miért nem ültem be, nem tudom, azt hiszem, azért, mert úgy beszéltük meg, hogy előtte találkozunk. És én ott álltam. Jött egy jeges szélvihar, és egyszerre csak kifújta a kezemből a kéziratot, amely nem volt tokban, és az Országház téren repült szét a Felszabadulás című novella.
És én azt hittem, hogy ott most meghalok. Meghalok. Részben azért, mert megtalálják, főbelövik, részben azért, mert őelőtte szégyellem magam, nem merek a szemébe nézni. Ez mind átfutott rajtam, hogy nekem most meg kell halni, és akkor egy isteni szikra gyúlt az agyamba. Elkezdtem ordítani torkom szakadtából, hogy mindenki lépjen rá. És kis orosz katonák szaladgáltak és összeszedték a sárból, koszból a lapokat, és meglett minden oldal, csak tele csizmataposással, sárral. Jaj, de rettenetes volt.
Aztán megjött ő. Titkolgattam egy darabig, aztán elkezdtem sírni. Kérdezte, mi baj van, rosszul van? Mondtam, nem, ez és ez történt. Azt mondja, nem baj, nem volt egy jó novella. És elvette tőlem. Nem is tudom, valaha ez megjelent-e, ez a Márai írás, nem is novella, hanem leírás, hogy Leányfalun hogy élték át…
Szóval, elég veszélyes írás volt ez a Felszabadulás.
***
A kortárs irodalomtudósok csak ennyire jutottak:
„A versek magánügynek készültek. Nyomtatásban nem jelentek meg soha. Egyetlen példányban vetette papírra a költő, valószínűleg a kedves modell számára, suta-ravaszul és ugyanakkor megjátszott kedvességgel és szenvedélyességgel, ahogyan a költők ezt már szokták.” — írja egy fordító 1945 Karácsonyán. — „Tartozunk az ismeretlen költő emlékének azzal, hogy e levelet is egyetlen példányban készítsük csak el. Név, személy, mindez amúgy is múlandó. Ami megmarad, boxerlázadásokon, száműzetéseken, táncosnőkön és alkalmi költőkön túl, az mindig csak a szerelem, s a versek.”
szerkesztette: Verő László – 2007. március 4., vasárnap, 12:47
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
