– A pedagógusok sztrájkja miatt a holnapi tanítás két els? órája elmarad! – rohant be ordítva L?rinczi Józsi az ötödik cébe.
Épp' a tanítás vége volt, ett?l jobb hírt az osztály nem is kaphatott volna. Beindult a szervezkedés: holnap ki, hol, mikor és kivel fogja elütni ezt a százhúsz percnyi f?nyereményt.
Klikkekre osztódtak, és észveszt? ötletek születtek nyomban. Volt, aki egyenesen a moziból akart órára jönni, mások pedig a rég nem látott nagymama felkeresését t?zték ki célul.
Hogy esetleg az elmaradt órák anyagát autodidakta módon átnézni? Nem, ez nem került szóba.
Noémi lányomnak az ilyen helyzetekre mindig kész haditerve van, a katasztrófa elhárításnál minden bizonnyal nagy hasznát vennék. A barátn?ivel összedugta a fejét, és döntés született: el?bb Petránál találkoznak, aztán együtt mennek át Jutkához, ? úgyis elég közel lakik a sulihoz. Ez t?nt a legoptimálisabb gyülekez? helynek, (no meg a szül?k is aranyosak).
A fiúk kibeszélése után a háziállataik hogyanléte a legfontosabb téma a lányok körében. A mi Tequila nev? kis Yorkshire-terrierünk minden villanásáról tudni lehetett a suliban, és úgy szintén a többiek házi kedvenceir?l is.
A feln?ttek szennyes világához képest a gyerekeké makulátlan ékszerdoboz, csak érdemesült dolgok tárolására hajlandó, kilöki magából a bosszantó töviseket. Elgondolkodtató, hogy vajon hol az a pont, az a határ, amikor már minden mindegy, jöhet a maszlag, válogatás nélkül. Elt?nik az a feltételes reflex irányította sz?r?, ami nem enged kátrányt az agyakba. Miután az els? méregdózisok átszüremlenek, oda a gyerekkor.
– Akkor holnap reggel én átmegyek Petrához, – mondta Noémi – aztán vele együtt hozzád, jó? – Jó, persze jó, jó, jó! – válaszolta Jutka, s vidáman összekacsintottak.
A lányommal egyszerre értünk haza, megvárta, míg leparkolok, mert köztudott, valami rejtélyes oknál fogva nála soha nincs kapukulcs. Akartam kérdezni hogy mi volt a suliba, hozott-e jegyet stb., de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Olvastam valahol, hogy a gyerekek mennyire utálják, ha az okoskodó szül? ezekkel a hülye kérdésekkel terheli a tanulástól megfáradt nebulóagyukat.
És igaz. Egy kis id? múlva kezdett mesélni, lassacskán megnyílt, ám ha én visszakérdeztem, óvatos lett, mint a kagyló, ha zavart észlel a birodalmában: rögtön összezár, bottal ütheti gyöngyszemeit az óvatlan kalandor. Természetesen szóba került a holnapi laza nap is. Felajánlottam, hogy akár én is átvihetem Petrához, mert Budapestre kell utaznom, és a transzport id?mbe b?ven belefér.
– De Apa! ?k itt laknak néhány száz méterre, kicsit lenne luxus odáig is autóval furikázni? (tipikus gyerek szleng )
Öngól. Igen, tudnom kellene, de hát a munka, meg a sok egyéb gond, meg… meg… meg… találnék még néhány kifogást az informálatlanságom védelmére biztosan.
Reggel a tyúkokkal ébredt, hogy id?ben kész legyen. Kár minden olyan percért, amit máskor tanulással töltene a diák, hogy most csak „úgy" az ebek harmincadjára kerüljön.
Miközben behúzott hassal az izmaim állapotáról kértem véleményt a fürd?szoba tükrét?l, egy – Szia apa, elmentem – riasztott fel a nagy önelégültségemb?l.
– Szia drágám – de már nem hallhatta, csapódott a lenti ajtó.
Sok férfitársammal ellentétben imádok borotválkozni. Ilyenkor úgy érzem, minden mocsoktól, ami nap, mint nap rám tapadt, megszabadulok. Most is az épp' esedékes világslágeremet artikuláltam, és habos képemhez illesztettem a pengét, amint a telefonunk berregésére lettem figyelmes. Nálunk az úgy nevezett vonalas telefont csak és kizárólagosan Noémi használja, örökké ?t keresik rajta, mi már alig-alig vesszük fel, tudjuk, érkezik azonnal a hívott fél. Csengett hosszasan, eszem ágában nem volt, hogy megfosszam a szomszédokat mesés hangom hallgatásának élvezetét?l.
Már egymás után harmadjára hallgattam meg Adriano Celentano „Azzuro" cím? elny?hetetlenét, persze megspékeltem az elb?völ? baritonommal. Szerintem kimondottan jót tett a dalnak a magyarosan olaszos akcentusom. Együtt nagyot kaszálhattunk volna biztosan…
Nos, kész voltam, még egy utolsó ellen?rzés a tükörben, jobb kezem ujjait csúcsba szorítottam, egy puszi rá, és a tükörképemnek küldtem „cuki vagy" felkiáltásom kíséretében. A törölköz?t körbe vettem magamon, csak megszokásból, bár most egyedül voltam otthon. Amint kiléptem a vizes blokkból már csengett is kérlelhetetlenül Bell csodálatos találmánya.
Felkaptam, s azzal a lendülettel beleharsogtam „Jawohl!". Egy megszeppent hang a túloldalon gyászos árnyalattal f?szerezve szipogta a kagylóba.
– Csókolom, Jutka vagyok, Noémi otthon van?
– Szia drágám, nem, vagyis nincs. Nemrég ment el Petrához, és tudomásom szerint aztán hozzád tartanak.
Nem bírta tovább, zokogásban tört ki.
– Mi a baj? – kérdeztem aggódón – Segíthetek?
Ami ekkor hangzott el, nem felejtem, míg élek. Egy gyermekszív drámája, mély fájdalommal ötvözött bizalmatlanság a feln?ttel szemben.
– Áh, semmi, meghalt a papagájom – mondta sírva, most már minden bánatát kiadva.
ÁH SEMMI?! Persze, a feln?ttnek ez biztosan jelentéktelen "áh semmi" ügy lehet, de neki számtalan kis öröm, etetéseknél közös csipkel?dés, sok-sok szeretet, amit egymásnak adtak. Reggelente rövidke dialógusok, az ajtóból egy utolsó füttypárbaj, a hétköznapoknak sok-sok momentuma, amit mi, feln?ttek már nem érthetünk, mert vannak úgynevezett „nagyobb horderej?" ügyeink, amikkel inkább kell foglalkoznunk, mint akár egy kislány gyászával.
A rab majd csak rácsa mögül érzi, hogy mekkora kincst?l fosztották meg, és a kórházi ágy mélyén agonizáló is ott döbben rá, milyen értékeket tartogathatott volna neki még az élet.
Ez idáig haszontalannak t?n? sétákat tenne, ha kell, még az ellenségeivel is. Vagy „csak úgy"
megmászna egy dombot, hogy egy nagyot szippanthasson a fenti rétegekb?l. Most szívesen látogatna meg általa elhanyagolt embereket, és a koldusnak is b?ven adna már – csak adhatna.
Cserélne vele ruhát, s?t, sorsot örömmel. Elvállalna minden, általa alantasnak vélt munkát, amikt?l egykoron viszolygott.
Kifejeztem a részvétemet. Éreztem, most nem szabad felesleges vigasztalásokkal traktálni a megsebzett gyermeklelket, például hogy:
– Sebaj majd vesztek egy másikat -, meg hogy: – Biztosan beteg volt már, neki jobb is így, stb.
Vehetnek, és biztosan vesznek is, de ez a madárka már nem az ?személyes kis barátja lesz. Azt hiszem, csupán egy szívet szorító fájdalmas emlék.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Serfőző Attila
