Markodba csókoltam világom,
s kitártam szegényes fedelem,
így lettél gyászomban vigaszom,
és száműzött szívemnek kegyelem.
Üvöltő bércekre emeltél fel,
könnyező viharként táncoltunk,
búcsúzó kezed még rám lehel,
hamisra torzult már mosolyunk.
Hogy távolodsz, alakod vibrál,
még rám veted felvilló árnyaid,
lásd vad szerelmem is félreáll,
bonthatod lekötött szárnyaid.
Förmedem a fagyot hozó telet,
száraz szemekkel sírom a tavaszt,
már megvénült kezemen az erezet,
e világon is, csak szerelmed maraszt.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 11:12 :: Serfőző Attila
