A dombhátak cserjéseiben tisztarajzú rézkarc csupán a. tavaszi világ, de lenn a völgyben próbálgatja már ecsetjét a nagy akvarellista. Zöld és sárga száz árnyalatával bíbelődik, míg egy nem túl távoli napon eljut végre az impresszionizmusig.
Tulipánok, prunuszok, barackfák és csak tavasszal gyógyuló depressziósok várják a rózsaszíntobzódást és az égővörös finom ecset-foltocskáit. S ettől egy gyermeksimogatásnyi pillanatra boldogság érinti meg a legkérgesebbre edzett lelket is. Hátha nem is olyan nagy botorság a remény?
Bevallom, iriggyé válok ilyenkor. Irigylem a vén Földet, mert minden évben el tudja játszani az újrakezdést. Megannyi szomorkás ősz és keserves tél tapasztalata se tudja kedvét szegni, változatlanul ragaszkodik a tavasz és nyár hedonizmusához: fények, színek, ízek és illatok, perzselő napsütés és hűs tengeri habok… Irigylem, mert téli hóddunnák mélyén is csak altatja a reményt. Nem tudja a Halált!… – és nem csak Húsvét táján hiszi a feltámadást.
Mit mondtál? Jaj, hogy nem irigykedni kellene, hanem megtanulni! Azt én se hiszem, hogy ez a szomszéd kecskéje… Megtanulni, mondod? Megtanulni újrakezdeni és hinni…
KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET! – minden boldog hívőnek és keserű hitetlennek. Egy gyermeksimogatásnyi pillanatra fordítsák el fejüket a napi gondoktól és nézzék meg a legújabb tavaszi akvarell kiállítást! Ne mondják, hogy már sokszor látták! – Merőben más, mint minden eddigi, egyedi és megismételhetetlen, akár az Ember.
szerkesztette: Verő László – 2007. április 5., csütörtök, 07:20
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Bárányi Ildikó