Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim, itt… és nem csak most – 16. Tétel

Nyomtatás

Évezred eleji leltár — 16. Tétel

 DIPLOMÁHOZ CSATOLT BOLDOGSÁGAINK

Mikor a hatvanas évek elején diplomát szereztünk, azt hittük ezzel minden addigi gondunk megszűnik. Végre megállunk a saját lábunkon. Nem létezett a munkanélküliség réme. Olyannyira nem, hogy kötelező módon kihelyeztek minden végzőst. Természetesen oda, ahol a „népi hatalomnak” szüksége volt rá.

Úgymond nagyon demokratikus módon „választottunk” állást magunknak, kicsit úgy, mint Ádám feleséget a paradicsomban. A Marosvásárhelyen frissen végzett 125 orvos pl. választhatott észak Szucsáva és dél Moldova, Olténia vagy Dobrudzsa között, de szóba jöhetett még a Zsil-völgy vagy Új-moldova is, esetleg a Mócvidék. Évfolyamunkról huszonnyolcan kerültek Szucsáva tartományba.

Természetesen az egyetemen elért médiák és az államvizsga jegyek sorrendjében történt a választás. Először a Bukarest környéki helyek, majd a pár erdélyi állás fogyott el. A többiek kapták, ami maradt. Az egy külön fintora a valóságnak, hogy míg a Marosvásárhelyi egyetemen szinte lehetetlen volt kilences feletti jegyet szerezni, annyira nagyigényűek és szigorúak voltak a tanáraink, addig a többi egyetemeken hemzsegtek a tiszta tízes médiás diákok.

Még kirívóbb volt a helyzet a filológia kar végzőseinél. Angol-magyar szakot végzett friss diplomások kerültek Turnu Magurele-re, miközben Csíkszeredába olyan angol tanárt neveztek ki a Magyar Líceumba, aki egy szót sem tudott magyarul. Magától értetődik, hogy mindkettő úgy érezte, megbüntették. De tiltakozásnak nem volt helye. Az egyetemen a diák nem fizetett tandíjat, cserében az állam elvárhatta, hogy oda menjen dolgozni, ahol szükség van rá. Eddig még rendben is lenne a dolog.

Akkor bújt ki a szög a zsákból, amikor két ilyen fentebb említett „elitélt” megtalálta egymást és kifejezték abbéli óhajukat, hogy állást cserélnének. Szó se lehetett róla!  A diplomás kinevezés egyenértékű volt a jobbágy rendszerrel. Ugyanúgy tilos volt elköltözni, mint valaha a jobbágyoknak! Három évig szóba se jöhetett semmilyen változtatás. Utána elméletileg joga volt a diplomásnak versenyvizsgával másik munkahelyet választani, persze csak abból, amit éppen meghirdettek versenyvizsgára. És ha ítéletnapig nem volt egy olyan munkahely, amilyenre az illető kívánkozott volna, akkor éppen ítéletnapig maradhatott ugyanabban a sáros faluban.

Nem csoda tehát, ha sokan úgy gondolták, hogy félre teszik a diplomájukat díszhelyre, a vitrinbe és elmennek haza a szülővárosukba kétkezi munkásnak, vagy valamilyen alacsonyabb beosztásba, pl. az orvosok felcsernek, laboránsnak vagy kozmetikusnak hogy közelebb lehessenek a szüleikhez, rokonaikhoz, ismerőseikhez. Ekkor jött az igazi pofára esés!  Volt üres állás, fel is vették volna az illetőt, ha nem lenne egyetemi diplomája!  De volt!  Így vagy vissza ment a hűbérura által kijelölt lakhelyre, a végzettségének megfelelő robotra, vagy maradhatott munka nélkül.

Csakhogy akkoriban a munkanélküliség hivatalosan ismeretlen, sőt egyenesen büntetendő! A rendőrség utcai razziákon nem csak személyazonossági bizonyítványt kér, hanem fényképes munkahelyi igazolványt is, és jaj annak, aki nem tudja felmutatni. Munkakerülésért és „csavargásért” büntetés jár, visszaesőknél akár fogda is. Aki azt a botorságot is elkövette, hogy kihelyezés után bejelentette, hogy új munkahelyén van az állandó lakhelye, nos, az örökre búcsút vehet a régi „városi buletinjétől”. Visszaszerzéséhez legalább érvényes versenyvizsga és lakáskiutalás szükségeltetik, vagy hihetetlenül magas összeköttetés (pila) esetleg Isteni csoda.

Mondanom se kell, hogy azon a helyen is igencsak udvarolni kellett az illetékes hatóságok képviselőinek, ahová kihelyezték a diplomást, hogy ne követeljék a végleges lakhelyváltoztatást.  Ha már túl sok volt a személyazonosságiban az ideiglenes lakás-pecsét, akkor a jóindulatúra puhított rend őre megsúgta, hogy jó lenne vízbe ejteni az igazolványt. Akkor egy kis büntetés kifizetése után újra egy szűziesen új irat boldog tulajdonosa lehetett a delikvens, akinek nem volt más vétke, csupán annyi, hogy nem adta fel a reményt, miszerint egyszer mégis csak megszabadulhat diplomás munkahelynek nevezett kényszerlakhelyéről, és visszajuthat oda, ahonnan származik. Olyan hivatalnok is akadt, aki lezserül kitépte az első lapot a Buletinből, utána megdorgálta a klienst — „ejnye doktor úr, miért nem vigyáz jobban az irataira?!” — aztán eltette a  csubukot és mosolygott.

Kivételt képeztek azok a munkahelyek, amelyek a határzónában találtattak. Itt nem volt pardon. Ha valakinek nincs állandó lakhelye a határzóna területén, akkor annak ott nincs mit keresnie, kivéve, hogy éppen át akar szökni a határon! Egyetlen ideiglenes három hónapra érvényes ott-tartózkodási engedélyt voltak hajlandóak bepecsételni az igazolványba. Utána hivatalosan is véglegesíteni kellett a költözést.

Egyebekben is, módfelett vigyázott az állampolgáraira a rendszer. Nem csak a határokat őrizték, bennünket is. De ez már egy külön tétel a kifogyhatatlan megaláztatási listán.           

László B. Ildikó

szerkesztette: Verő László – 2007. április 5., csütörtök, 08:03