Évezred eleji leltár — 17. Tétel: KÉRETLENÜL IS VIGYÁZTAK RÁNK
És nem csak gyerekkorunkban. Hihetetlenül szép gesztus. Csak én lennék hálátlan, hogy megalázónak tartom? Óvtak mindentől, ami „rossz” irányban befolyásolhat, még a széltől is, ha a nyugati határ felől fújdogált.
Lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében gondosan vigyáztak arra, hogy csak azt ismerjük, amiben élünk. Ha nem tudjuk, hogy máshol másképpen van, akkor nem fog el senkit a fölösleges kívánkozás valami különös, valami más után. Mert a lelki beteljesületlenségek és neuraszténiák mindig az ilyen extra kívánságokra vezethetőek vissza. Így aztán mindig csak azt olvastuk, amitől pozitív gondolataink támadhattak, hogy milyen szép és jó itt nekünk és milyen ragyogó jövő vár ránk — majd ha kiteljesedik a szocializmus. A Televízióban is csak azt láttuk. Ha a szomszédos országok adóállomásai egy kicsit erősebben sugároztak, akkor a következő héten diplomáciai tiltakozás történt. Ha egy rádióadó esetleg mást mondott volna, mint amit a mi füleinknek szánt gondoskodó jóapánk, akkor azt olyan kegyetlenül zavarták, hogy fortyogó, bugyborékoló, sípoló zörejeken kívül mást nem igen lehetett kicsalogatni a készülékből.
A gondoskodás kiterjedt a pénztárcánkra is. A valódi értékektől teljesen elrugaszkodott belterjes árak voltak. Olcsó volt minden, amit amúgy se lehetett kapni, csak porcióra, protekcióra vagy sorbaállással. Azzal is törődtek, hogy valami meggondolatlan külföldi kalandozás nehogy felborítsa a családi költségvetést. Emiatt (és csakis emiatt!) csupán kétévente egyszer mehetett egy román állampolgár külföldre és akkor is meg volt szabva, hogy mennyi valutát vásárolhatott és vihetett magával. Éhhalál ellen rendszerint elég volt ez az összeg.
A gondoskodás netovábbját jelentette, hogy még az úti okmányainkra is állambácsi vigyázott, nehogy elveszítsük, vagy valami más bántódás érje. Ha eltelt a két év szép békességesen itthon, ha sikerült közben hivatalos meghívót szerezni egy elfogadható indokkal, hogy miért szeretnénk látni például a legdrágább gyermekünket vagy testvérünket. Vagy miért lenne jó ott lenni egy nemzetközi szakkonferencián esetleg, stb. Ha az összes megkérdezett szomszédok, barátok és ellenségek egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy biztosan nem maradunk kinn, vagy ha a legcsekélyebb esély se volt arra, hogy az illető szocialista országból tovább lehessen szökni, nos, akkor előfordult, hogy megmutatták nekünk az útlevelünket. Sőt, a kezünkbe is adták, indulás előtt két nappal. Cserében elvették a személyazonossági igazolványunkat, nehogy közben illetéktelen kézbe kerüljön, amíg visszajövünk. Továbbá aláírtunk egy kötelezvényt, hogy a hazaérkezés után 48 óra múlva az útlevelet visszavisszük a rendőrségre és újabb két-három esztendőre letétbe — biztonságba — helyezzük.
Aki pedig azt hiszi, hogy konfabulálok, az vagy túl fiatal és azért nem tudja, vagy túl öreg és feledékeny, hogy ne mondjam szenilis, ha máris sikerült elfelejtenie ezeket a szép időket, amikor ennyire törődtek velünk.
Mert én bizony nem feledhetem ma sem, hogy Kelet-Németországba sem engedték el egyszerre az egész családunkat. Két apró gyermeket itt kellett hagyni zálogban, a személyazonossági igazolvány mellé, nyomatéknak, hogy biztosabbak legyenek benne, mi is visszajövünk.
Aztán visszajövetelkor derült ki, hogy nem csak az útlevelet kell visszaadni, de jó néven veszik, ha egy írásos beszámolót is bead az utas. Hol járt, kikkel találkozott, mit tapasztalt? Nem fenyegeti-e hazánkat és rendszerünket valami kézzel fogható veszély? S ha a következő alkalommal is szerette volna meglátni a szép régi fiatalkori útlevélképét még egyszer, akkor neki állt, kifacsarta az agyát, hogy valahány épkézláb semmitmondó mondatot egymás alá írjon, mindenki által ismert tényekről…
Persze nem volt tanácsos észrevenni, hogy egy határral arrább, éjjel az autóúton, akár az újságot is el lehetett olvasni, úgy ki volt világítva minden. Itthon pedig a határtól Temesvárig mindössze tíz villanykörtét láttunk, (ha Arad városát nem számítjuk) ellenben tizenöt kivilágítatlan kóboros szekeret. De végül is senki se volt biztos abban, hogy mit szabad észrevenni és mit nem. Ily módon minden ilyen út után egy ideig környékezte a turistát az oktalan idegesség, vajon lesz-e valamilyen következménye annak, amit papírra vetett.
Határozottan, itthon ülni, nem látni, nem hallani, nem szólni — ez volt a legnyugalmasabb állapot.
Szerencsére a két-három éves kényszerpihenő alatt minden kellemetlen úti izgalmat sikerült elfelejteni, s a kíváncsi ember mindig újra és újra megpróbált kilépni a biztonságosan őrzött kalitkájából. Mindig elkezdte a kilincselést elölről, újabb meghívólevelekkel, újabb audienciákkal, újabb megalázkodásokkal.
Ehhez képest a forradalom után hirtelen szabaddá vált határ, az akár elveszíthető, ellopatható, zsebben hordott útlevél, maga lenne a megtestesült ábránd, ha nem volna ennek is egy sajátos Kelet európai vetülete. De ez már egy újabb tétel, a kifogyhatatlan megalázási listán.
László B. Ildikó
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: Bárányi Ildikó
