– No! Oszt, ha rögge kécce k? szónyi. Itten marattá…..!
– Ugyan már Nagyapu. Tudja, hogy nem kell! Mert valakinek vigyázni kell magára! – válaszolta csillogó szemekkel, ?szinte, boldog arccal az unoka.
-Uyi! Tuggya mán a dógát, pedig még csöpp gyerök! – Szólt bele sipító hangján, kedveskedve a nagymama. A gyermek arcát tenyerébe szorította, „lágy er?szakkal" és hatalmas, cuppanós
csókot nyomott az orcájára.
Bendegúz férfihez méltóan viselte az er?szakos, kissé nedves, de ?szintén szeret? puszit.
Fenntartásai voltak ezzel a fajta esti búcsúval kapcsolatban, de mégis imádta. Mint amennyire kedvelte a csók tulajdonosát és annak urát is. Szerette nagyszüleit mindenest?l.
Elvonult a „tiszta szobába". Ez a helyiség a déli oldalra nyíló ablakaival, egy igazi parasztház szokásaihoz méltóan kizárólag a vendégek számára volt fenntartva. Most Bendegúz volt a „vendég".
A hatalmas dunyha alatt az álom is más volt. Szabadabb, melegebb. A nyitott ablakon át levendula, friss- széna és jószág illat keveréke szökött be a tücsökciripelés mellett. Mindez felhígult az agyagpadló és a meszelt vályogfal nyirkos leveg?jében.
Nyár volt. Egy gyönyör?, meleg, nyugalmas nyári nap vége azok
közt a nehéz, békétlen napok között.
– Páinkás jóregg?t!… No mi lesz mán? Sose mögyünk világgá!
– Indulhatunk kapitány!- pattant ki a kislegény az ágyból. Az els? szóra!
Nagyapja elégedett mosollyal nyugtázta, hogy az ? unokája, biza' hiába „tápos- pesti" ebadta kölke, mégiscsak dolgos, parasztvér' csörgedezik benne. A nagyfiú megmosdott a jéghideg kútvízben, amit nagyanyja már odakészített a lavórba. Nagyapja mindig azt mondta. „A tisztaság, fél egészség! A hideg víz pedig csak mosakodnyi jó. Innyi csak a jószágnak való! "
Az öreg, máma' reggel is megivott egy deci „papramorgót", – víz helyett- megevett egy fél szivat szalonnát vereshagymával és „könyérrel", fogta a cók-mókját és elindult: „Világgá"
Bendegúz pedig, h?séges apród módjára: Utána.
– Isten ággya minden jóval!- köszönt vissza az öreg
– Csókolom nagyanyu!- búcsúzott hangosan a gyermek is.
– Oszt várgyank mán! Hová siettetik mán a napot?!- Ismét tenyerébe fogta a kisfiú arcát, pont, mint tegnap és ma is hatalmas cuppanósat adott. Útravaló gyanánt. – Osztán vigyázzá nékem az öregre, mert hajlandóssága van ám mindenféle csufságokra ! Isten ággya Apus!-
vetette oda annak is.
A két „férfi" büszkén felült a bakra és útnak indultak. Végigmentek a falun, összeszedték, a nyári almát, paradicsomot a karalábot és petrezselymet, meg minden olyat, amit a vidéki
ember a városba szánt. Sok volt bel?le, hát eladta. A faluban mindenki, mindenkit ismert.
Géza bácsit különösen tisztelték. Talán nagy bajusza, vagy termetével szöges ellentétben álló kedves természete, de még inkább: megkérd?jelezhetetlen becsülete miatt. A megtermelt felesleget szombat este mindenki a kapu elé tette. Géza bácsi „hajnalban" felrakta a kocsira és irány a vasárnapi vásár, Budapesten.
Bendegúz, minden nyáron eltölthetett a nagyszüleinél néhány hetet. Pár nap alatt megszokta a megváltozott szabályokat, az ottani értékrendet és a számára kiszabott feladatokat isszívesen elvégezte.
A hétvégék voltak a legjobbak, mert ilyenkor világgá mehetett a „kapitánnyal". A bajuszkirállyal – „egyetlen kedvencedik" nagypapájával. Ez azt jelentette, hogy ?k férfiak, szabaddá lettek engedve. Ilyenkor minden olyasmit lehetett, amit otthon nem. Sercinteni a kocsiról, kurjongatni a sötét éjszakába és nótázni, odaadva tiszta szívb?l . Mert nótázni, csak úgy lehet!….
– Ihol egy jó piros…Piroska! Piroska gyere vélöm a tilosba..- dalolta az öreg és átadott kis unokájának egy gyönyör? érett rózsaalmát.
– Nincs megmosva Nagyapu!- tiltakozott félénken a fiú.
– Oszt akkó mivan? Nöm szarosaz te! Majd még a végin a zsiroskönyeret is kimosatnát! – kacsintott kissé neheztel? arccal.
– Igaza van!- azzal, jókorát harapott a zamatos gyümölcsb?l.
Az éjszaka nehéz csendjét, csak a lovak patája zavarta meg. Két óra tájban járhatott az id?.
– Nagyapu!- Vehetnék még egyet? Kérdezte illend?en Bendegúz:
– Hát nöm! Ha mán elfogyott! Mer akkor mán nem nagyon van mit. – Amolyan parasztos, egyszer? humor volt ez. A fiú ismerte és szerette ezt a fajta Papás hanghordozást.
– Értem én, de mit szól hozzá a gazdája! Ez maga szerint nem lopás?
– Eztet csak Sanyibáttyádnak nö mongyad!- ugyanis ? volt az alma tulajdonosa – Mert véletlenyen lekevör egy nagyot! Amijé sértegetöd ottlétibe is. Ahun ez vót, van még ölég, jószívve!.
Egyépkéntis ! a lopás az, ha a szomszéd jányát elrabolod. De mive' a szomszéd jánya allig huszesztend?s! Neköd se, neköm se jó. Neköd még nem k?, neköm mög mán nem. No!
Úgyhogy ögyé, ami beléd fér. Csak nedobáddel!
Bendi hátrament egy almáért. Nem kellett félni, hogy a menetszél lesodorja a szekérr?l.
– Nagyapu! Minek a lóra pata? Nem fáj, mikor felszögelik?
-A pata az véle születik, he! A patkó? No az mög a cip?jje. Ha nincsen rajta, fájni fog a lába.
– De akkor miért nem húzzák rá? Miért kell megszögelni a lábát:
_ Azé, amiért rád nem szögelik a cip?t – és ezzel az öreg le is zárta a vitába forduló okvetetlenkedést'. Így ment ez akkor. Ha nem volt értelme, hát nem nagyon beszéltek az
emberek.
-Gyujcsunk inkább rá egy nótára!- Javasolta Géza. A kisfiú arca gondolkodóból szabadra
változott. „Mer a nóta szabaddá teszám! fijam!" Mondta néha az öreg. /Bizalmasan, hogy
senki se tudja meg a titkot/
Az út hátralev? részén sok mindenr?l szó esett még a nótázás mellett. A fekete szem?
Krisztinkér?l- aki mellesleg Nagyapunak is tetszett, pedig csak tíz éves volt- Arról, hogy az
embernek miért születik egy gyereke, a disznónak, meg hat, nyolc. …és hogy a falu egyetlen
teherautója menyivel hangosabb és csúnyább, mint nagyapu derese és sárga kancája.
-No! Itten is vónnánk fiatalembör!- konstatálta az öreg a célba érést.
-Jónnapot! – köszöntek a kapusnak. Amaz, meg vissza.. Aztán a púpos hordár is. Majd Mári néni, a kofa, aki minden vasárnapot végigrikácsolt, de sosem rekedt be. Sajnos.
– Szááárbusz mucikám!- üdvözölte külön, Bendegúzt is. – Csókolom! Hangzott az illedelmes válasz.
……Bendegúz el?tt nagyot fékeztek! Ez a tény, százhatvan kiló méterrel szélsebesen visszarepítette a jelenbe.
„- Az ördögök szánkázzanak minden rossz magyar embör lelkin!!" Mormolta önkénytelenül nagyapja szavait. Szeme nedves lett a szorító érzést?l. Hatvanon túl is igen jól tartotta
magát….és akkor most, még a végén „rínni fog?" Annak , hogy valaki meglátja a büszke Bendegúzt, az esélye a negatív tartományba zuhant, mivel egyetlen utasa, az unokája- Gézu- bedugott fülekkel és sehova sem néz? üveges szemekkel „létezett" az anyósülésen. Az
autóban rajtuk kívül valós személy nem tartózkodott
– Holnap korán kell mennünk!- Szólt neki kedvesen nagyapja, az el?z? este.
Nagy útra készültek. Ausztriába utaztak egy öt centis hogyishívjákért, ami Gézu számítógépébe kellett.
– Jóvanna! Nem vagyok hüjje!
– Rendben. Nem is mondtam fiam!- válaszolta nyugodtan az öreg.
Gézu fintorral nyugtázta nagyapja szavait és betett a lejátszóba egy bombázós, anyázós – lövöldöz?s filmet. Két óra tájban el is aludt. A kanapén, abban a ruhában, amiben eddig volt.
Persze reggel nem akaródzott felkelni, de a harmadik KV valamelyest lelket vert belé. Kitámolygott az autóhoz „fülébe dugta a tam-tamot", ahogy nagyi mondaná és türelmetlenül várta a „sof?rt" mert most már neki volt fontos az indulás.
Egész úton nem szóltak egymáshoz. Eddig se, az út hátra lev? részében pedig megtartották ezt a „jó szokást" . Pedig Nagypapát érdekelte volna…. Valami. Nem tudni mi. Talán csak a
fiú hangja…..
De az autó zörejei mellett csak azt hallotta a fiú fel?l, hogy „ tucc-tucc-tucc-tucc" Szomorú volt, mert szerette az unokáját. Vagyis úgy érezte. De nem tudta mit szeret. Mit is szerethet
benne, hiszen nem ismerte…….
– Megjöttünk Fiatalember!- fogta meg gyengéden a fiú vállát.
– Jóvanna! Látom!- mondta az, jellemz?en érzelemmentes arccal.
A boltban, ahová jöttek, tíz, tizenkét ember tartózkodott.
-„Gutn' tág"- visszhangzott üresen a magyaros kiejtés? hangos köszönés….
