Bercit egyből besorozták, Picit egészségügyi okokból — cukorbetegség miatt — felmentették, és Tóni halasztást kapott, mert beiratkozott a Faipari Technikumba.
Ez az iskola — főiskolai szintű oktatási intézmény, hogy meg ne sértsem (!)— egészen más volt, mit a szakközép. Itt már valóban szakmát tanítottak: elméletet és gyakorlatot. Aki innen kikerült nem kellett a gyalupad mellé álljon, bár ott is megállná a helyét, hanem a keze alá osztott szakikat fogja irányítani, a munkát beosztani, szervezni, és „felfele” jó kapcsolatokat kiépíteni. Tetszett Tóninak az itteni légkör. Mintha oldódott volna benne a sok felgyűlt keserűség, amit otthonról, meg a szakközépből hozott.
Egy bimbózó kapcsolat is jót tett a hangulatának, lelkének.
A városban ténfergett a délutáni gyakorlat után, mikor ismerős arcot pillantott meg. A szomszéd faluból való Esztikét. Évek óta nem látta. A tragédia óta, mikor Máté öngyilkos lett, nem igen mutatkozott az emberek előtt. Fájt emberek közzé menni. Fájt sajnálkozó arcukra nézni. Fájt vigasztaló szavaikat hallgatni.
Most az idegenben megörvendtek egymásnak.
— Esztike, Esztike! De örülök, hogy látlak — lelkendezett Tóni —, olyan jól esik otthoni arcot látni.
— Szervusz, Tóni! Én is örülök, hogy látlak — válaszolt, és a lelkendező szavak melegséggel öntötték el a szívét.
— Gyere be ide a tejcsárdába, még nem vacsoráztam. Tartsál velem — hívta meg egy túróspuliszkára a kislányt.
— Szívesen! Én is éhes vagyok. Finom tehéntúrós, tejfölös puliszkát adnak itt.
A lakto-vegetáriánus büfé ott volt a Szovjet Hűsök terén. Bent kellemes illatok fogadták az éhes fiatalokat. Dohányozni tilos volt a lokálban. Ez is növelte szemükben vonzerejét.
Esztike elmondta, hogy elvégzett még otthon Óteleken egy varrótanfolyamot, és most a Készruha Gyárban dolgozik. Köszöni, jól van. Ritkán jár haza. Igen, kovártélyban lakik két másik lánnyal. Így kevesebbe kerül.
Megbeszélték, hétvégén újra találkoznak, felemlegetni az otthoni, és megbeszélni az itteni dolgokat.
Lassan teltek Tóninak a várakozás napjai. Alig várta, hogy újra találkozzanak. A hazai szavak zamata hiányzott neki itt a városi tülekedésben.
Ezután többször találkozgattak. Hétvégén, néha hét közben is. Tóni boldog volt, hogy rátalált valakire, akivel megoszthatja a gondolatait, akinek mesélhet gyermekkora jó és rossz emlékeiről, barátairól, szüleiről, iskolai sikereiről, és főleg megaláztatásairól.
Viharos szerelemmé duzzadt langyosnak induló kapcsolatuk. Minden szabadidejüket együtt töltötték. Egy ismerősük úgy jellemezte kapcsolatukat, hogy „úgy mennek az utcán, hogy ha az egyik ellépne, a másik leesne.”
A nyár kirándulásokkal telt. Bejárták a környéket, fürödtek a Marosban, a szovátai Medve tóban, végig járták a parajdi sóbánya tárnáit, járatait, másztak hegyet, kapaszkodtak sziklára, ereszkedtek le cseppkőbarlangokba, megcsodálták a jégbarlangot.
Az Egyeskőhöz elkísérte őket Pici is, akivel a Tóni barátsága változatlanul fennállott. Mivel nem vitték katonának, Pici beiratkozott a Pénzügyi és Számviteli Technikumba, és így gyakran összefutottak. Cukorbetegségét jó kedélyjel viselte, tanulásában nem zavarta, barátai is ilyennek fogatták el. Mikor eljött az ideje, félrevonult, beadta magának a gyógyszert, evett előírásszerűen, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Nem sajnáltatta magát. A kirándulás, testmozgás az orvosa szerint jó hatású a betegségére nézve. Menjen nyugodtan a barátaival – biztatta a doktor.
Vonattal mentek Csíkszendomokosig, onnan lábbusszal Balánbányáig. Tizenegy kilométer gyaloglás a köves úton. Igaz, kellemesebb a járás az erdei ösvényen, de ezt az utat nem lehetett elkerülni, mert bár van egy erdei út Marosfőről, de az, kétszer olyan hosszú, és hiányosak a jelzések, könnyen el lehet tévedni.
Balánbányán kicsit szétnéztek. Sok látni való nem volt. Egy házsor a hegy alatt. Olyan munkáslakások, négy, hat lakás egy tömbben. Mögöttük a meredek.
A templomnál tértek rá a jelzett útra, és szűk két óra alatt elértek a menedékházhoz.
Gazdátlan, elhanyagolt állapotban találták. A földszinti nagyobb szobába lovakat tarthattak, tele volt lótrágyával, szalmával, és léggyel.
A másik bejárat ajtó fölé pedig felírták „jár a nedve, a vérnedve, aluggy a hijuba”.
Megfogadva a tanácsot felmentek a padlásra, s ott készítettek maguknak hálóhelyet fenyőcsapokból. Reggelig úgy aludtak, mint a bunda a fenyőszagú ágyaikban.
Másnap rendbe tették a menedékházat, kitakarították az „istállót”, megigazították az ajtókat, berendezték rendesen a hálót, a priccseket. Utána pihentek, örültek a csendnek, a madárcsicsergésnek, patakcsobogásnak, fenyőillatnak.
— Holnap felmászunk a csúcsra, ha az idő megengedi — szólt Tóni. — Ki jön velem?
Mindketten jelentkeztek.
— Esztike, nem akarsz inkább itthon maradni, és ebédet főzni?
— Nem! — jött a rövid válasz.
— És te, Pici, nem pihennél-e inkább, minthogy kitedd magad egy fárasztó hegymászásnak?
— Tudod mit? Maradj te itthon! — dühösködött Pici.
— Túl van tárgyalva — zárta le a vitát Tóni.
Reggel még hűvös volt, amikor elindultak, és a fenyők csúcsain, mint valami vatta darabok, felhőfoszlányok ültek. Kezükben jó somfabot, hátukon a hátizsákban egy napra való elemózsia, lábukon kemény túra bakancs.
Hamar elértek a sziklatömb lábához, s lassan kezdték meg a kapaszkodást. Nem volt könnyű dolog, de nem siettek. Egy óra múlva, nem csupán a napsütés miatt, de lekerült róluk a felsőkabát. Rászíjazták a hátizsákra. Újabb óra sem telt el, lekerült a szvetter is. A derekukra kötötték.
Erős szél fújt a magasabb részeken, keményen kellett kapaszkodni, közben felfele küzdeni. Végül egy kis teraszszerű képződményen álltak meg. A kilátás kárpótolt minden fáradtságért.
Nem voltak még a csúcson, de sziklamászó felszerelés nélkül, könnyelműség lett volna tovább menni.
Tízperces pihenés után indultak is lefelé. Kemény munka volt, mert felfelé még hagyján, de lefelé!
— Vigyázz, Pici! Ne menj rá kőfolyásra — kiáltotta Tóni, de már késő volt. Pici rátévedett a kőfolyásra.
A sziklából a fagy, növények gyökerei, meg egyéb hatások miatt darabok töredeznek le, és a meredek oldalon könnyen meginduló tömeget képeznek. Ha valaki rálép a lankásnak tűnő kövekkel borított lejtőre, a lába alatt megindulnak a kövek.
Picivel is ez történt. Hívogatóan terült el előtte a kövekkel borított oldal.
— Ne mozdulj — tanácsolta Tóni —, maradj ülve. Ha nem mozogsz, a kövek se mozognak.
A szilárd részen, a görgeteg szélénél megközelítette a pórul járt társát, és a botját odanyújtva kisegítette a veszélyes helyzetből.
Mind a hárman leültek egy sziklára, és sápadtan néztek egymásra néhány percig, majd nagyot sóhajtva tovább ereszkedtek óvatosan. Kimerülve érkeztek vissza a menedékházhoz egy fontos tanulsággal gazdagabban.
— Életemben így nem féltem — vallotta be este a tábortűz hunyorgó parazsának fénye mellett Pici.
— Hidd el, mi is — bólintott Esztike.
— Erre a nagy „jedségre”, holnap elmegyünk-e gyopárt szedni a Nagy Hagymásra? — kérdezte Tóni.
Kórusban felelték rá az igent.
Gyorsan letelt a vakáció. Esztikének is vissza kellett mennie, dolgozni. Tizenöt nap szabadsága volt csak.
A szeptember nem jól indult, és még rosszabbul folytatódott.
Ambrus néni, Esztike édesanyja súlyos beteg lett, fizetés nélkülit kellett kivegyen a kislány, és haza ment ápolni. Sokáig ápolta, de a Karácsonyt már nélküle érték meg. Szomorúan álltak a kis fenyő körül: az édesapja, kisöccse, és jó maga. Énekelni se tudtak, csak álltak, szemükből patakzott a könny.
Tónival alig találkozott. Távol voltak egymástól, és ha Tóni oda is utazott, Esztike olyan zaklatott volt, és kétségbeesett édesanyja állapota miatt, hogy nem is tudtak rendesen szóba állni egymással. Később pedig édesapjával kellett törődnie, aki a teljesen összeroppant a gyász súlya alatt.
Nem bírt a lakásukban megmaradni. Minden az eltávozottra emlékeztette. A szobák, a bútorok, a függöny az ablakon, a kávéscsésze a konyhában, a fogmosó pohár. Minden, Minden.
Ambrus bácsi a felesége ruháit egyenként megsimogatta, belerakta nagy zsákokba, s az egészet odaadta a plébános úrnak, ossza szét a rászorulók között.
A házat is eladta. Volt egy testvére, egy máramarosi faluban. Hozzá költözött két gyermekével. A mezőségi ház árából ott is kitelt egy takaros porta. Senkit nem ismertek testvérén kívül, s őket se ismerte senki. Nem volt, aki a nehezen gyógyuló sebeket felszakítsa.
Tóni? Búsult Esztike után. Sajnálta is, de nem volt mit tenni. Még volt egy éve hátra a technikumban. Be akarta fejezni.
Be is fejezte. Az idő, mondják, mindent begyógyít. Tóni is hitte, eleinte, de az élet rácáfolt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
