János emlékezetében a főváros még őrizte régi patináját. A folyó partján díszes kerítések, kapuk mögött kisebb, nagyobb paloták húzták meg magukat. Gazdag földesurak, jómódú polgárok építették ezeket. Emlékezetében éltek még a gumikerekű konflisok, a csörömpölő tejeskocsik, a zörgő villamosok. Az egykori város minden kelléke.
Ilyen érzésekkel lépett ki a pályaudvar kapuján. A napfény és a fülledt meleg mellbe vágta. A lépcsökön lelépegetve a szeme taxit keresett. Egymás után érkeztek az előtte elterülő térre, de az élelmesebb utasok mindig elhalászták előle a befutó kocsikat. Bőröndjét a lába mellé letéve nyugodtan rágyújtott egy cigarettára és várta, hogy elfogyjanak a taxira várakozók. Így is történt. A lépcsősor és a tér megürült, a begördülő autókat már nem rohamozták az utazni vágyók. János intésére egyik meg is állt. Csomagját elhelyezve beszállt.
— Hova? — kérdezte a gépkocsivezető és felcsapta a taximétert.
— Colbalcescu 3 a — válaszolt. — Tudja, hol van?
— Hát persze! — jött a kissé sértődött hangú válasz.
Útközben nézegette a város utcáit, házait. Sok változás tűnt a szemébe.
— Ott, annak a csúnya irodaháznak helyén állt a Zamfirescuék háza, s mellette egy egyemeletes régi fogadó! — kiáltott fel meglepődve. — Amott a sarkon is lebontották a régi házakat. Igaz már nagyon elhanyagolt állapotban lehettek.
— Az már nagyon rég lehetett — jegyezte meg a taxisofőr.
— Így igaz! — válaszolt János. — Húsz éve is elmúlt, hogy itt jártam. Alig ismerek rá az utcákra. Forduljon be a Perlea sarkán. Ott könnyebb lesz parkolni.
— Igaz, igaz. De már itt is vagyunk!
A taxit kifizette, s most ott állt jól ismert ház kapujában. Régi ismerősök meghívására érkezett most. Baráti látogatás, összekötve némi tudományos kutakodással az országos egyetemi könyvtárban, levéltárban. Most ott állt a kapubejáratnál, keze a csengőn.
— Nyitva! — kiáltott egy alt hangú nő az emeleti ablakból.
— Baba! Te vagy? — örvendezett János.
— Gyere, lássalak! — fogadta Baba, régi barátjának, Dórúnak a felesége. — Nem találkoztunk rég az ideje. Mikor is voltunk nálatok?
— Van annak már több, mit öt éve — válaszolta.
Beszélgetés közben Baba megmutatta János szobáját. Az egyik gyereké, aki vidéken dolgozik, mint tanár. Otthonosan elhelyezkedett, majd lement a hallba, ahol kényelmes fotelek, székek várták a vendégeket. Itt volt a televízió is felszerelve, meg a hifi torony.
— A férjem mindjárt érkezik — jegyezte meg Baba —, ma hamarabb jön haza.
— Alig várom, hogy újara lássam Dórút. Emlékszel még, mikor hozzátok menekültünk Anikóval?
— Rég volt.
Mintegy végszóra betoppant a házigazda is.
— Gyere, nézd, ki van itt? — kiáltott Baba, ahogy meglátta a belépő férjét.
Barátilag megölelték egymást Jánossal.
— A régi dolgokat emlegettük éppen — fűzte még hozzá a háziasszony.
A felemlegetett időben János és Anikó nyári szabadságuk néhány napját akarták a fővárosban tölteni. Ez volt első közös szabadságuk. Szállásuk nem volt előre lefoglalva. Találomra jöttek. Országos körút része volt a fővárosi üdülés.
Már fáradtan érkezek meg, és jó ötletnek tűnt, hogy kihasználva nyári jó időt, a város szélén levő Floreasca tó partjára menjenek ki pihenni.
Rendesen felszerelt kabinok, öltőzök voltak a parton. Csomagjukat a ruhatárban hagyva a fűzfák árnyékában kellemes pihenés adódott.
Délután szedelőzködni kezdtek, s szállás ügyben is próbálkozni akartak. Elsőnek a kabinost szólították meg. Sikerrel.
— Drága uram! — lépett oda Anikó —, maga itt mindenkit ismer, segítsen nekünk kiadó szobát találni.
— Mennyi?
— Itt egy százas — vette elő a pénzt —, egy hétre kellene szállás kettőnknek.
— Várni! — szólt a fiú röviden, és a pénzt elkapva, hátrament a kabinsor mögé.
Kevés idő múlva jött is vissza, kezében egy cédula, rajta a szállásadó címe.
— Itt a cím. Itt van nem messze, a Kápolna utcában. Könnyen megtalálják.
S máris kezdte mutogatni a homokba rajzolva, hogy merre menjenek.
— Látják, most itt vagyunk. Kimennek ide a sarokra, keresztülmennek a Piperán, és már ott is van az utcájuk.
— Köszönjük! — nyugtázta a magyarázatot János. — Nem tévedünk el.
Nem volt véletlen, hogy ilyen határozottan kijelentette, hogy nem téved el, mert öt évig lakott a fővárosban egyetemi hallgatóként, és még utána is fél évet, mint gyakornok. Dórúval is ekkor barátkozott össze. Évfolyamtársak voltak.
Pihenés volt számára a tanulás szüneteiben a város utcáit róni — gyalogosan, vagy villamossal. A lassan döcögő öreg villamosok bejárták az egész várost a legtávolabbi perifériától a központig. Szórakoztató volt végig ülni az utat egyik végállomástól a másikig és bámészkodni, miközben váltakoztak az utasok. Beszédfoszlányok, elmaradozó házak, megállók, üzletek, tülekedő forgalom. És poros csend, ahogy a központ elmarad. Itt, ott még kertek, kukoricás, krumpliföld is fel-feltűnik. Furcsa város. De az évek folyamán megszerette. Hangoskodó, bohém lakosait is.
Valóban nem kellett sokat gyalogolniuk, hamar megtalálták az utcát és a vége felé, ahol már kertes házak sorjáztak, a címet is. Dús keblű fiatalasszony fogata őket, és lekendezve magyarázta a lakás előnyeit.
— Gyertek, gyertek! — tegezte le mindkettőjüket. — Maricika vagyok, jelenleg szalmaözvegy, hehehe, az uram vidéken van, csak kéthetente jön haza. Itt a szobátok, különbejárat. A Petre küldött? Ő adta meg a címet? Rendes gyerek és mindig rendes lakókat küld. Ti is rendesek vagytok? Persze, persze. Csak viccből kérdeztem. Látszik rajtatok. Itt a tusoló, ha főzni akarsz Anni — ugye szólíthatlak így? Ha reggel kávét, vagy teát akarsz főzni, gyere be nyugodtan a konyhába, nem zavarsz, akár milyen korán jössz át. A városba könnyen bejuttok, itt áll meg a sarkon az autóbusz, kicsit arrább a trolibusz is.
Így folyt belőle a szó hosszú perceken keresztül. Végül azzal fejezte be, hogy elkérte az irataikat, hogy vezesse be adataikat a házkönyvbe. Ez volt a törvény, tudták mind ketten.
— Fiatal házasok vagytok? Akkor ez most nászút? Jaj, de izgalmas! Hagylak is benneteket, pakoljatok ki, rendezkedjetek be. Ha kell valami, csak szóljatok. Később még benézek!
Végre elment.
— Kedves asszony — mondta Anikó óvatosan.
— Úgy se leszünk itthon egész nap. Szeretném neked megmutatni a várost. A bevásárló utcát, a palotákat, templomokat, múzeumokat. Az operába is elmegyünk egyik este.
Az eltervezett módon teltek a napok. Estére kerültek vissza szállásukra. Maricika mindig lelkendezve fogadta őket. Bejött a szobájukba valamivel, egy kis édességgel, süteménnyel, vagy teázni hívta őket.
Napról napra terhesebbnek érezték a túláradó kedveskedését. Egy reggel aztán betelt a pohár!
— Figyelj, János! — kezdte dühösen Anikó, ahogy a házból kiléptek. — Innen azonnal el kell költözzünk!
— Mi az? Mi történt? — ijedt meg János.
— Képzeld, ma reggel ajánlatot tett nekem, hogy megtanít szeretni. Így mondta. És kezdett fogdosni. Hiába mondtam, hogy nem vagyok meleg, csak kacagott. Azt mondta, hogy magam sem tudom, mi vagyok, és majd rájövök. Fogtam a kávéscsészéket, és otthagytam.
— Megölöm azt a némbert! — háborgott János.
— Költözzünk el minél hamarabb!
Dórú láttán minden eszébe jutott ez, ami évtizedekkel ezelőtt velük történt.
— Emlékszel, a munkahelyeden kerestünk fel Anikóval? — buggyant ki az emlékezés belőle.
— Nagyon kétségbe voltatok esve. Különösen Anikó.
— Akkor még nem itt laktatok. Aranyos kis lakásotok volt a Colentinán. Első szóra befogadtatok. Nálatok is maradtunk még három napig, amíg kicsit kihevertük Maricikát.
— Ma már csak nevetek az akkori háborgásunkon. Ami akkor tragikusnak tűnt, ma már csak humoros.
2007. április 24.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: dr Bige Szabolcs-
