Frissen végzett, kezdő orvosként egy évet töltöttem ebben a Kis-Küküllő menti faluban. Igazából ott tanultam meg az orvosi mesterséget. Teljesen magamra hagyottan kellett mindent megoldanom. A legközelebbi kórház mintegy 30 kilométernyire, fogorvos tizenöt, a gyógyszertár öt kilométernyire, a mentő nehezen elérhető, a telefon akkumulátorról működő kurblis készülék, ami egy helyi központhoz kapcsolódik, és a telefonos kisasszony jóindulatára volt bízva, milyen hamar adja a kért számot. Sokszor azt is megengedte magának, hogy a beszélgetésekbe bele-bele hallgasson, vagy akár bele is szóljon. „Márpedig oda hamar ki kell menni, mert a tanácselnök testvére a beteg!” Hogy’ maradjak ez után tovább is udvarias, kedves a Mancikával? De muszáj volt, mert ha nem, akkor legközelebb csak óra múlva kapcsolja majd a mentőket! Ami pedig a belehallgatást illeti, nem voltak kétségeim, hogy kötelességből teszi. Utasításra.
Ilyen viszonyok között gyorsan kialakul a helyzet megoldó képessége az embernek.
Közben egyre-másra érkeztek a területi kórházból az ellenőrző szervek. Csoportosan jöttek, több szakma képviselői egyszerre: gyermekgyógyász, belgyógyász, szülész-nőgyógyász. Na, nem segíteni jöttek, hanem a nyilvántartásokat, a naplókat, kartonokat (fisákat) ellenőrizni. Igaz, hogy ha megkértem a kollegákat, egy-egy problémás beteget szívesen megvizsgáltak. Önszorgalomból, barátságból. Velem soha nem voltak rosszindulatúak. Ha valamit rendben levőnek találtak, elismerték. Ha hibát észleltek, segítettek helyrehozni.
A SANEPID (Köjál) külön jött: oltásokat számolni, közegészségtani tevékenységet ellenőrizni, járványos megbetegedések körüli tennivalókban közreműködni. Mert voltak járványok: hastífusz, fertőző sárgaság, skarlát (vörheny), mumpsz.
A vörhenyjárvány éppen akkor tetőzött, amikor a faluba kerültem. Egy gyerek meg is halt a kórházban, veseelégtelenségben. Dicsőszentmártonban laktam akkor, onnan ingáztam (navétáztam) naponta. Annyi munkám volt, hogy minden nap késő estére értem haza. Kora reggel vissza. A járvány pedig szépen kezdett a leszálló ágba érni. Részben a védekezésnek, prevenciónak köszönhetően, de maga a járvány lezajlásának normális menete is hozzájárult a megbetegedések számának csökkenéséhez. Ekkor hívattak a rajoni (járási) pártbizottság előtt tartandó egészségügyi nagygyűlésre. Ott mindenkit jól megkritizáltak, leszidtak. Kit ezért, kit azért.
Reám is rám került a sor. Mondjam csak, hogy is van az a járvány? Magyaráztam a jelen helyzetet, a várható kimenetelt, a szövődményeket. Az egyik bizottsági tag megállított:
— Maga járványtani előadást, továbbképzést tart itt az elvtársaknak?
— Csak a tényeket… — próbáltam válaszolni.
— A tény az, hogy ingázik! Erre mi a válasza?
— Többet nem teszem — mondtam, mint egy jó gyerek.
Felragyogott az arca.
— Ezt vártam az elvtárstól!
Persze, ahogy a gyerekek sem tartják meg ígéreteiket, én is tovább ingáztam, de nem kötöttem senki orrára. Nem is az orromnak lett baja, hanem a fülemnek, mert, olyan hidegben kellett reggelenként az állomásra kikutyagolnom, hogy mindkét fülem megfagyott. Akkorára dagadt, mire a rendelőbe értem, mint a tenyerem, munkatársaim nem kis derültségére.
A dicsőszentmártoni pártos elvtársak igazi kiskirályok voltak. Mikor a kinevezésemmel a kezemben munkára jelentkeztem, lakás nem volt. Nem hogy szolgálati, de albérlet sem volt az egész városban. Albérleti lakáshoz is csak a lakáshivatalon keresztül, a párt jóváhagyásával lehetett hozzájutni.
A lakáshivatalban hintázattak, hogy ekkor jöjjek, akkor jöjjek, ide menjek, oda menjek. Sorállás, igénylők tömege mindenütt.
Eredmény semmi. Kihallgatást kértem a városi pártbizottság első titkárától. Fogadott is, de lakáskérésemre azt válaszolta, „vannak a városban az orvosoknál fontosabb káderek”. Megértettem. Nem voltam párttag.
Küküllősolymos (Soimus) volt az egyik csatolt falu — 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat, körülbelül négy kilométernyire Kóródtól. Ősszel, télen tengelyig érő sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem — legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülő nőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam, sokszor engedték, hogy én veszessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál végezzek ilyen emberpróbáló szakmai tevékenységet.
Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem bíztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a nagy sárban a lovak, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.
A szülő asszony a nagyágyban feküdt, jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat.
Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni? Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család. Várták, vajon az új doktor mit tesz?
Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami már előkészítve a táskában volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és a szakember, egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indulhattam vissza.
(Másnap reggel megtudtam, hogy az asszonyka a kórházban gond nélkül megszült, és semmi szövődmény nem lépett fel.)
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: dr Bige Szabolcs-
