én nem tudom elmondani ami fáj,
?szi táj meséli majd a bánatom.
a fák húrjain sötét kovács a szél,
?rjöngve zúzza konok homlokom.
a folyó partján ülök útra készen,
tört tükrére alkony r?t talárja hullt,
lábam el?tt e bíbor kés? réten,
vér-ezüst virágként nyílik a múlt.
lassan, mintha a világot akarná,
buja örvény bontja bársony szirmait,
éhes torka magába rántja sorsom,
felszinen futó fekete fodrait.
tétova kezeim közt homok szitál,
elcsókolt percek, s most röhög a szív
bolond ki gazdagon aranyat talál,
lám lelkem tele, ám koldul a kín.
imáim csorba bögréjét rázom,
utolsó gyémánt pillanatot kérek.
és hallom amint csobban a folyó,
– szememb?l gördült eltékozolt évek –
én nem tudom elmondani ami fáj,
?szi táj meséli majd a bánatom.
a fák húrjain sötét kovács a szél,
?rjöngve zúzza konok homlokom.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:46 :: Fövényi Sándor
