Ott ahol a folyók visszafelé folynak,
és a partmenti városok máladzó tornyain,
a megállított id?, gúnyos ezüst villanásai,
lecsorognak az örökkétartó hajnal dohos
párájával.Ott ahol a tereken, k?vé vált
koldusok ülnek, vállukon galambok, s
melyek rubin szemük fényét hullatják
a megdermedt tenyerekbe, így lopott
alkonnyal fizetnek a mozdulatlanná
torzult nyomorúság rettegett pillanatáért.
Majd felrepülnek, karcos szárnyaikkal
kettéosztják az eget, de csak a maguk
örömére, hisz'az emberek rég elköltöztek.
– mert elmúlás nélkül nem lehet élni –
Néha vándorok jönnek, tarisznyájukban
a felfelé gördül? kövek énekével,
amit a madarak elé szórnak, és együtt
hallgatják a szirtek hívó szavát.
Aztán karvaj-szárnyú köpenyüket
kibontják,megcsókolják a kéreget?k
repedezett ajkait, tálkájukba arany-
rögöket tesznek, amit a folyó vetett
lábaik elé. Majd felszállnak ?k is,
távoli partok felé, zsákjukban a
lentmaradottak márvány sóhaja, amit
nevetve szórnak az Óceán habjai közé.
