Mondd Uram, miért kell nekem éjjelente
foltos köpenyem magamra teríteni, és
az útra kész vándorok csillagos szeméb?l
kilopni a fényt, majd fáradt lábaik elé
szórni, hogy lángoló folyókon kelljenek át.
És miért kell aszott vállukat átölelnem,
tarisznyájukba tölteni hazatért lelkem
meséjét, a megérkezés rettegett percét,
ahogy a romba d?lt városok köszöntöttek
egykor, és ahol csak a templomok álltak
dacolva az otthon maradottak álnok imáival.
És miért kell nekem zokogni ha elindulnak,
hisz' köveket adnak cserébe a könnyeimért,
melyek esténként az Óceán hangjait suttogják.
Aztán mi, a mindig maradók óriás máglyákat
emelünk, ráhordván kincseinket, a feledés
márvány homlokú Isteneit, a sosem talált
örökkévalóság megdermedt pillanatát, a
meg nem született gyermekeink énekét.
Majd térdre rogyva hajnalig bámuljuk a tüzet,
s kacagva látjuk, hogy arany tollú F?nix
madarunk izzó vérében újjá éled,
meggyógyítja üres szívünkön ejtett sebeket,
és tova száll a keleti széllel, szárnyával
felperzselve a vándorok nyomát.
