Az évek folyamán, nemcsak a minket körülvevő tárgyak, eszközök tűntek el, vagy változtak meg a felismerhetetlenségig, hanem a környezetünk is teljesen megváltozott.
A macskakövekkel kirakott kocsiút, a téglából készült gyalogjáró, amelynek a szélén platánok, hársfák adták az árnyékot, színtere volt az utca mindennapi életének. Ezen mozogtak azok a figurák, akik a macskakövekkel és a téglákkal együtt tűntek el.
Reggel korán a tejesasszonyok szamaras kordéi zötyögtek végig az utcán, azután egy-két óra múlva felhangzott a kiáltás, hogy: — Szódááás! — Nyomban kisiettünk az üres szódásüvegekkel, hogy telire cseréljük őket. Ha éppen elszalasztottuk a szódást, az sem volt baj, mert a Szódagyár egy pár házzal odébb volt az utcánkban. Az meg még érdekesebb volt, bemenni és látni, hogyan töltik a dróthálóba tett szódásüvegeket. Meg aztán a szép Szódás Ágit, a szódagyáros lányát is meg lehetett néha csodálni.
Délfelé újabb kiáltások zavarták fel az utca csendjét: — Jegeees! — és az emberek vödörrel mentek egy hasáb, vagy félhasáb jeget vásárolni az akkor még valódi jégszekrénybe. A jegesnek nagy könyökig érő gumikesztyűi voltak, és a kezében egy hegyes ár, amivel repesztette a jéghasábokat. A csukott, fából készült jegeskocsit pedig csak akkor nyitotta ki, amikor kivette a jeget, és természetesen ezt is lovak húzták, akár a szódásét vagy a szemetesét.
Mert a szemetes következett, de ő nem kiabált, hanem egy kis haranggal csengetett. A kikészített szemetesládát a kocsi lépcsőjéről kellet kiüríteni, a kocsi háztetőszerű tetejének nyitott ajtaján. Ajánlatos volt pontosan föléemelni a lehetőleg nem túlságosan nehéz, egyáltalán nem szabványozott tárolót.
A kicsi kocsinál nem is kellett nagyobb, mert negyed annyi szemetet nem kellett elszállítani, mint manapság, hiszen nem volt minden agyoncsomagolva, amit el lehetett égetni azt nem dobták a szemétbe, sok mindent megetettek a csirkékkel vagy disznókkal.
Néha a csatornatisztító dobozszerű kocsija is megjelent, és vele együtt a hosszúnyelű különleges lapátokkal felszerelt „csatornások” is. Felemelték az úttest szélén levő lefolyók rácsait és kiemelték az aljukon leülepedett iszapot. Persze nem volt valami jószagú foglalkozás.
A postás hatalmas bőrtáskájával naponta végigjárta az utcát, és a nyugdíjasok — főleg a hónap elején — várták türelmetlenül.
Amikor a kutyák elkezdtek vadul ugatni, akkor tudtuk, hogy jön az „Aragázos” ember. Miért haragudtak rá annyira? — talán a gáz szaga miatt —, amit mi sem élveztünk, hát még a kutyusok, akiknek a szaglása tízezerszer érzékenyebb.
Időnként az utcaseprők is megjelentek, hosszúnyelő virgács-seprőikkel, hogy összeszedjék a maradék lócitromokat, amelyeket az emberek nem vittek be a kertjeikbe trágyának.
A városi vízművek kútja, ahonnan azok vették a vizet, akiknek még ekkor sem volt bevezetve a vízvezeték a házukba, ugyanúgy hozzá tartozott az utcaképhez, mint a „kacskázó” gyerekek.
A „Kacska” seprőnyélből készült, arasznyi, mindkét végén kihegyezett fadarab volt, amit egy ugyancsak seprőnyélből készült verőbottal kellet a földről felverni és aztán a levegőben minél messzebbre ütni. A computerezésnél határozottan egészségesebb játék volt és főleg olcsóbb! Bár szemet ezzel is lehetett végleg elrontani…
A kéményseprők is állandóan járták az utcát, és ha az ember megfogta a kabátgombját, amikor meglátta a kéményseprőt, az biztosan szerencsét hozott! De még biztosabb szerencsét jelentett megvenni tőlük a naptárt, amivel újévtáján minden házba beállítottak.
Ezek voltak az utca állandó szereplői, de epizodisták is szép számmal akadtak.
Egész kisgyermek koromban, még az is elhangzott az utcán hogy: — Dróótos! — a fiatalabbak kedvéért részletezem csupán, hogy ezek az elrepedt, töredezett cserépfazekakat illesztették és drótozták össze. „Dróótozok, fóótozok, mindent újra csinálok!” — bíztatták a gyér klientúrát. Aránylag hamar eltűntek, viszont a kollegáik, akik azzal hirdették a mesterségüket, hogy: „Raindl Pinti To”, még sokáig járták az utcákat. Ők a kilyukadt fémlábosokat, edényeket foltozták. Hogy honnan eredt a reklám-kiáltásuk, nem tudom biztosan. Az elején levő Rajdl a német lábosból és talán a végén levő To a drótos tótoktól maradhatott meg.
Amikor megláttunk egy embert, hátán fából készült rámával, amiben ablaküvegek álltak, tudtuk, hogy hamarosan azt fogja kiáltani, hogy: — Dzsámo, dzsámóó —, azaz hogy ablakos. Akinek a szomszédságban sikerült csúzlival eltörnünk az ablakát, az sietett behívni és kialkudni vele a javítást. Vajon a mai gyerekek tudják-e, hogy mi az a csúzli, azaz magyarul parittya?
Ő sszel a favágók kezdték járni az utcát, hátukon az összecsukható bakkal és főrésszel. Ahol hasábfát láttak állni a kerítés mögött, oda becsengettek.
A tarhonyás néniket is ősszel lehetett látni a teknőjükkel és szitájukkal.
Mikor egy éles csörgést hallottunk az utcáról, akkor tudtuk, hogy egy köszörűs reklámozza magát egy üres konzerves dobozzal. Nem tudom ki tervezte a reklámkampányát, de egyértelmű volt és hatásos. A köszörűsnek taliga-szerű kocsija volt, egy nagy, lábbal meghajtható kerékkel, amelytől szíjáttét forgatta meg a köszörűkövet. Mivel annak idején még senki sem dobálta el az életlen kését, ollóját, így a köszörűs is megélt a munkájából.
A különböző kézműveseken kívül, az erzsébetvárosi utca képéből nem lehet kihagyni, Stiglbauert, az egykor ügyes borbélyt, akiből idült alkoholista lett öreg napjaira, és aki tökrészegen járta az utcákat, mindig egy csomó gyerektől kisérve, akik csúfolódva kiabáltak utána hogy: — „Stiglic Pau Pau!” — A válasz egy-egy csúnya káromkodás volt svábul, amelyből sohasem hiányzott a „sziiisze” (édes) szó. Lehet, hogy az illető gyermekek édesanyukáját jelentette.
A „Művész Úr”, is gyakran volt látható, nagy széles karimájú kalapjában, csokornyakkendővel, hosszú köpenyében, amint sétapálcával méltóságteljesen végigvonult az utcán. Tolnay, a zongoratanárom azt mesélte róla, hogy az apja gazdag ember volt és elküldte Bécsbe zongorát tanulni, de a fiú tanulás helyett csak dorbézolt. Mikor az apja rájött, hogy mi történik, felutazott Bécsbe és végigverte egy sétapálcával a fiát az utcán. Ebbe belebolondult, azóta azt hiszi magáról, hogy nagy művész, és igyekszik Beethovenhez hasonló öltözékben járkálni. Mi igaz a meséből, azt nem tudom, mert gyanússá tette az egészet az az apróság, hogy a tanár úr mindig hozzá főzte:
— Így jár, aki nem gyakorol!
Azóta az utcát kiaszfaltozták, a járda is aszfaltból van, és a rohanó gépkocsikon kívül semmi nem maradt rajta a fentiekből — a régi utcakép már csak az öregedők emlékezetében kísért…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: Galambos Viktor
