– én a metróban megfagyok –
mikor mint vénámban a vér
dübörög cs?ben
a vonat tolva fagyos szelet
hörög gégém vadul
ott "alul"
mint jeges kéz elér
de míg az illemhelyet keresem
megint elszelel
nélkülem
tudom már nem megyek fel
nem tudok csak futok
mert hajt a vesém
míg a kagylóhoz nem érek
világok halnak belém
d?lök a falnak
mert sz?k e tér
és szorít a cip? ha lépek
ne állj elém
az istenér'
csak int a fülke régi lakója
megint mert ismer?se lettem
így most ketten
hallgatunk míg csobog a valóság
szeme csupa jóság
kezében joint
mit nyújt felém
hogy zokogva felejtsem
én nem a metrót
a vonatot szerettem
agyam takarom mert akarom
lila ködbe mit okoz a kender
el?zve tenger vágyam
már másé az ágyam
e fülke otthonom
és felejtem a játékvasutat
mit indultam venni
utánam nem kutat senki
amit vinnék az sem kell többé
a Märklin így változott köddé
