Elraboltak
Álmosan nyújtózkodom a takaróm alatt. Óvatosan keresem az ébresztőóra kapcsológombját. Örömömre szolgált hogy megtaláltam, mert így nem veri fel a reggel csendjét. Jól esne még tovább szunyókálni, de munkába kell mennem. Felülök az ágyam szélére, beletúrok kócos hajamba, és erőt veszek magamon, hogy felálljak. Próbálok kibotorkálni a konyhába, ügyelve arra, hogy a közelgő ajtónyílásokat középen vegyem célba. Felteszek egy kávét. Takarékra állítotton a gáz lángját, hogy legyen időm letusolni, míg az lefő. Most már egészen friss vagyok. Érezem a kávé zamatos illatát, s azt, hogy rám vár. Előveszem a kedvenc csészémet, amelyet még otthon Londonban vett nekem az édesanyám. Nagy dőlt betűkkel rá is íratta a nevemet: TINA. Valahányszor kezembe veszem úrrá lesz rajtam a honvágy. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy dolgom végeztével hazamegyek
Miközben jólesően kortyolgatom a fekete nedűt, kitekintek a negyedik emeleti lakásom ablakán. Alkonyodik. Bagdad néptelen utcáin béke honol. Csak a romok, omladékok, felrobbant autóroncsok jelzik viszontagságos életét. Kicsit távolabb látom a piacot. A standok most még üresek és csupaszok. Egy nagy lyuk tátong a piac közepén. Nem rég hatalmas lövedék tépte ki annak szívét, sok halottat és sebesültet hagyva maga után. Mire odaértem, a mentőszolgálat már nagyjából megtisztította a terepet. – Merénylet volt! – Hallatszott innen-onnan a tömeg szájából.
Távolban a nap narancssárga színével igyekszik megtörni a sötétséget, és ébredésre bírni az élőket. Egy kerékpáros hajt el az út szélén. Nyomában nem sokkal két gépkocsi. Nekem sem árt indulnom, mert nem szeretik, ha elkések. Könyvelőként dolgozom egy angol cég kirendeltségén. Gyorsan elöblítettem a csészémet, majd sietősen összeszedtem apró-cseprő dolgaimat, és elindulok az ajtó felé. Utoljára még körülnézek, majd bezárom az ajtót. Gyalog indulok lefelé a lépcsőn, mivel a lift meghibásodott egy bombázást követően. Beülök a kis Volvómba, elindulok. Az út csendes, akadálymentes, így igen gyorsan beérek a munkahelyemre.
Egésznap tombolt a hőség. Jóval 40 ° C fölé emelkedett a hőmérő higanyszála. Ilyen időben csökken az ember munkabíró képessége. Délidő van. Az ebéd és a szieszta ideje. Szinte elnémul, ellustul a környék apraja-nagyja. Nekem sem volt kedvem hazameni lepihenni. Inkább bent maradtam az irodában, és befaltam egy nagy szendvicset.
Légkondi az nincs. Csak egy forgófejes asztali ventillátor, amely inkább csak kavarja a levegőt, de nem hűti. Délután hat óra van. Letelt a munkaidőm. Gondosan összeszedtem asztalomról az iratokat, és helyükre teszem. A főnököm még tovább akart maradni. Mivel nem volt rám szüksége, nem marasztalt. Beültem a kocsimba és elindultam hazafelé. Nagy volt a forgalom. Sok gyalogos lassította a haladást. Mindenfelől katonák figyeltek éberen, és végezték ellenőrzéseiket. Jelenlétük szüntelenül terror fenyegetettségre figyelmeztet mindenkit. Még mindig igen meleg van, a kocsiban meg annak is a duplája. Letekerem teljesen az ablakot, de hasztalan. Csak porral és zajokkal lettem gazdagabb.
A következő nagyobb kereszteződésben forgalmi dugót okozott egy elromlott jelzőlámpa. Dudaszók tömkelege szította a türelmetlenséget. Senki sem akarja megadni másiknak az elsőbbséget. Éppen most érkezett egy katonai jármű, melyből kipattan egy kiskatona . Sietősen beáll a kereszteződésbe, és hangos sípszóval, határozott kézmozdulatokkal rendet teremt. Végre elindul a sorom. Innen már gyorsan haza is értem. Feltekerem az ablakot, gondosan bezárom az ajtót, és elindulok a lépcsőház felé. Közben eszembe jut, hogy a lakáskulcsot a kesztyűtartóban felejtettem. Gyorsan visszafordulok. Éppen nyitni próbálom a kocsi ajtaját, mikor hangos fékcsikorgásra figyelek fel. Egy megviselt állapotban lévő, poros krémszínű 200-as merci farol be a járda mellé, pontosan a kocsim mögé. Két középkorú arab férfi pattan ki belőle. Szemvillanás alatt mögöttem teremnek. Az egyik megmarkolja a vállamat, és arra akar kényszeríteni, hogy velük menjek. Mivel próbáltam ellenállni, óriási pofonnal hozza tudomásomra, hogy nem viccel.
Mire felocsúdtam, már a kocsijukban találtam magam. Gyorsan haladtunk az úton, gondosan kikerülve az ellenőrzési pontokat. Egy darabig sejteni véltem merre járhatunk, majd egy földes útra értünk – innentől ismeretlen volt számomra minden. Egyre jobban aggódtam. Nem értettem mit akarnak tőlem ezek az emberek. Próbáltam kérdezni, de egy oldalamba nyomott pisztoly csövével válaszolt a mellettem ülő férfi. Lerombolt városszéli negyedhez értünk. Lakói már alig voltak, csak arab fegyvereseknek szolgált búvóhelyül.
Fogságban
Homokszínű lövedékekkel átlyuggatott ház előtt álltunk meg. Kiszállt mellőlem az arab férfi, és hangosan tanácskozni kezdett az odaérkező társaival. Miután befejezték intett, hogy én is szálljak ki a kocsiból. Nem bírta kivárni, míg kikecmergek az ülések közül. Megragadta a karomat, és kirántva onnan nagyot zuhantam a földre. A durva kavicsos talaj felsértette a térdeimet. Csípett és fájt, de a bennem lévő félelem ennél sokkal erősebb volt. Egy nagy fehér terembe vittek be. A sarokban – közel az ablakhoz – egy kopott rozoga íróasztal állt, mellette két székkel. A kísérőm lenyomott az egyik hozzám közelebb eső székre. Ezt követően néma csend lett. Vártunk valamire. Hatalmas legyek szelték a levegőt hangos zümmögéssel. Homlokomon gyöngyözött a veríték. Figyeltem az ablakon beszűrődő zajokat, párbeszédeket.
Közben azon töprengtem, mért hoztak engem ide. Kik ezek az emberek? Egyre valószínűbbé vált számomra, hogy szélsőséges Iszlám szervezettel állok szemben. Alighogy gondolatom végéhez értem, nyílt az ajtó. Egy magas testes arab férfi lépett be rajta. Katonaruhát viselt. Fejét kockás, hosszú kendővel tekerte be. Dús kerek fekete szakállát ez sem takarta. Leült velem szembe az íróasztal mögé. Egymás után nyitogatni kezdte a fiókokat, Türelmesen keresgélt valamit. Kisvártatva meg is találta. Papírt, tollat vett elő. Még mindig szöszmötölt némán. Egy nagy légy szállt tollának a végére, szopogatni a tinta nedvét. A férfi határozott mozdulattal elhessegette, mely aztán rémülten keresett menedéket a csillárhelyén lógó áramvezető dróton. Most rám emelte tekintetét, és nekem szegezte az első kérdését.
– Mi a neved?
– Tina Bjork vagyok – válaszoltam.
– Mit keresel itt Irakban? – hangzott el a következő kérdés.
– Dolgozom. Egy angol cégnél vagyok közalkalmazásban – válaszoltam magabiztosan.
– Hazudsz! – szólt fennhangon a mellettem levő arab fegyveres, miközben jól arcul vágott. Az ütés erejétől a földre zuhantam.
– Nem hazudok – feleltem dörzsölgetve sajgó arcomat.
Próbáltam feltápászkodni a földről, mire újból hasba rúgott többször is. Közben egyre csak azt kiabálta:
– Te hitetlen vagy, a hitetleneknek kémkedsz!
Nem emlékszem aztán még miket ordított össze, mert a rúgások, ütlegelések következtében elvesztettem az eszméletemet.
Egy üres helységben tértem magamhoz a földön fekve. Nagyon fájt a fejem, gyomrom. Szerettem volna felülni, de az erős fájdalmaktól, és hányingertől visszahuppantam a földre. A kimerültség hatására megint elaludtam. Talán még mindig aludtam volna, ha nagy robajjal ki nem nyílik az ajtó. Újabb túszokat hoztak be. A zajokból ítélve négyen lehettek. Miután visszatért a csend, valaki valamivel óvatosan törülgetni kezdte az arcomat. Hűsítően hatott rám. Szerettem volna megköszöni. Bedagadt szemeimet csak résnyire tudtam kinyitni, azon át egy kedves fiatalembert láttam. Fogolytársaim törődésének köszönhetően szépen lassan felépültem. Sokat beszélgettünk, ábrándoztunk. Volt időnk rá bőven. A fiatalembert elmondása szerint John-nak hívják, és huszonnégy éves. Az amerikai haditengerészetnél szolgál. Földi bevetésnél esett arab fogságba. Mellette ült Enzo. Harminckét éves olasz állampolgár, két gyermek apja. Éppen most telepedett le közénk Chen. Ő külképviselő egy kínai cégnél. Szintén lakása előtt ejtették fogságba. Harmincnyolc éves, két gyermek apja. Mellettem foglalt helyet Júlia. Huszonnyolc éves amerikai újságírónő, aki még nem túl sikeres. Szeret sokat utazgatni, és tudósítani a világból. Kicsit húsos, de jól áll neki. Hosszú aranyszőke haja, kék szeme, telt mosolya nagyon bájossá tette küllemét. Teltek a hosszú forró napok. Szinte események nélkül. Várakoztunk. De vajon mire? Talán arra, hogy kiszabadítanak, vagy kiváltanak minket? Ahogy múlnak a nappalok, és telnek az éjszakák, veszítjük el egyre jobban reményeinket, hogy bárki is gondol még ránk.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:47 :: Gati Katalin
