Erről az emberkéről még nem írtam, habár hosszú éveket töltöttünk együtt elég szoros ismeretségben. Nem összetévesztendő Lajos úrral. Ő nem volt úr, és fiatalabb is volt nálam. Vékony, újpesti cigánygyerek. Haverságunk egy autószerelőnél kezdődött. Ő ott dolgozott, én meg oda tévedtem be a kocsimmal. Hamar rájöttünk, hogy mind a ketten magyarok vagyunk. A szokásos alapkérdések, a „van-e család”, „mit dolgozol”, „mióta vagy kint” után telefonszámot is cseréltünk. Ő akkor 8 $-ért dolgozott óránként, ebből tartott el egy feleseget és két kicsiny gyermeket. Igazán megsajnáltam őket.
Én, mint villanyszerelő 23 $ kerestem, és hát elég jól álltam anyagilag. Fölhívtam Lajost, hogy akar-e villanyszerelő lenni. Akart, de hát nem sokat értett hozzá.
— Az nem számít, majd megtanulod. – Rájöttem egy „kiskapura”, amit azóta bezártak. Másnap elvittem Lajost egy ügyvédhez, aki előtt megesküdött, hogy ő otthon villanyszerelő volt. Az ügyvéd adott erről egy pecsétes papírt. Evvel a papírral bementünk a villanyszerelő szakszervezethez, ahol engem már jól ismertek, és megkértem a főnökömet, hogy alkalmazzák. Föl is vették. Lajos jobban beszélt angolul, mint én, de a villanyszereléshez nem értett, így azt is elintéztem, hogy együtt dolgozzunk. Szépen, lassan mindent megmutattam, és elmagyaráztam neki.
Gyorsan tanult, és nagyon szorgalmas volt. Nem mondtam meg menyit fog keresni, így az első fizetéskor sírva borult a nyakamba. Számára elképzelhetetlen volt, hogy majd háromszor annyit keresett, mint előtte. Munkában nagyon jól összeszoktunk, így hamarosan jóval többet teljesítettünk, mint a többiek, és ezt a főnök is észrevette. Ő szólt, hogy ez így nem lesz jó. Mert miattunk felemelik a normát, és a szakszervezet ezt nem hagyja.
Megállapodtunk, hogy minket darabbérben fizet. Akkor jövünk és megyünk, amikor akarunk. Lajossal már reggel hatkor szereltük a lámpákat, mert minden lámpatest darabokban érkezett. Beültünk egy szobába, és minden lámpatípus összeszereléséhez külön koreográfiát készítettünk, hogy a legkevesebb mozdulattal és szerszámmal minél hamarabb össze tudjuk rakni. Délután négykor megérkeztek a feleségeink, és amikor a melósok elmentek a munkahelyről, a lányok is jöttek segíteni. Széthordták a lámpákat és minden lámpát letettek a földre, pont oda, ahová fel kellett szerelni. Volt olyan nap, hogy reggelig dolgoztunk, de megérte. Három hónap alatt huszonnégyezer dolcsit kerestünk fejenként.
Azt hittük, ez mindig így lesz. Új autót vettünk, új bútort, mindent, ahogy kell. A szakszervezet három hónap múlva sztrájkot hirdetett és minket — mert mi még újak voltunk — leadtak. Több mint egy évig nem tudtunk visszakerülni. Persze, ezalatt elveszítettük az autót is, mert a bank, az nem tréfált. Azóta sem kerestem ilyen jól, pedig már elég rég itt vagyok.
Lajos felesége vérszemet kapott a sok pénztől, és igényei lettek, amit a munka elvesztése után Lajos már nem tudott teljesíteni. Ekkor kezdett a viszony megromlani közöttük. Az asszony egész nap otthon ült, szívta a cigit, és kávézott. Se takarítás, se gyereknevelés, se főzés. Lajossal ekkor alkalmi melókból éltünk, és bizony neki is jól esett volna, ha hazamegy, akkor le tud ülni az asztalhoz, és egy tányér meleg kaját el tud fogyasztani. Nem így történt. Ekkor indult el bevásárolni, főzni, gyereket etetni, és mosni, mosogatni. Az asszony bejelentette:
— Ha többet keresel, akkor megint főzök, sőt akkor sex is lesz. Ennyiért nincs.
Lajos nem volt durva ember, de ekkor vágta az öntöttvas serpenyőt először az asszonyhoz. A későbbiek folyamán ez rendszerességgel ismétlődött. Nem tudom elítélni, mert én is végignéztem ezt a változást, és egy évvel később serpenyődobálás nélkül végig is éltem.
Egyik nap melóból együtt mentünk haza, a lakásunk egymástól kb. tíz méterre volt. Lajos rohant át lélekszakadva.
— A lakás üres, se asszony, se gyerek, se bútor.
— Na, most mi van? — Néztünk egymásra. Lajos körbetelefonálta az ismerősöket, de senki nem tudott semmit. Hívta a rendőrséget, mentőket, mindenkit. Végül is másnap megoldódott a rejtély. Az asszony egyik okos barátnője beoltotta, hogy hívja föl az anyaotthont, jelentse be, hogy a férje veri, és akkor kap lakást és ellátást is. Lajost perelje be gyermek és asszonytartásra, és meg van oldva az élete. Lajosunk azonnal kapott egy rendőri végzést, hogy nem mehet ötszáz méteres körzetben a feleségéhez és gyerekekhez közel, és telefonon sem érintkezhet velük.
A két lánygyermek, ekkor kilenc és tíz évesek, hiába mondták, hogy ők az apjuk mellett akarnak élni, amit meg is értettem, hiszen Lajos olyan szeretettel csüngött a gyermekeken, hogy az ritkaság. Na meg ő legalább enni is adott nekik. Lajos naphosszat kóborolt a menhely körül, hátha láthatja a kislányait, vagy legalább az asszonnyal válthat néhány szót. Egy nap csöngött a telefon, az asszony volt. Hosszasan beszéltek. Lajos könyörgött.
— Anyukám, gyere haza!
— Nem megyek, majd ha lesz pénz — mondta. Közben beperelte Lajost. A bíróságon össze-vissza hazudozott. A saját lányai is ellene vallottak. A bíró csóválta a fejét. Lajos is. Most jött rá, kivel élt idáig. Rákötött egy magnót a telefonvonalra. Amikor a nő legközelebb hívta, rögzítette a beszélgetést. Okosan, beszéltette az asszonyt.
— Mama, gyere haza, kezdjük újra.
— Majd, ha lesz pénz — válaszolta.
— Menyiért jössz haza?
— 3000 havonta — jött az okos válasz.
— És a bíró úrnak mit fogsz mondani, hogyha visszavonod a feljelentést?
— Az egy hülye idióta fasz!
Lajosunk kaján vigyorral csapta le a telefont, és rohant a hivatalos fordítóhoz. A legközelebbi tárgyaláson átadta a bírónak a kazettát. A gyerekeket azonnali hatállyal Lajosnál helyezték el, és az asszonytartást sem ítélték meg. Lajos boldog volt. Ez a boldogság 10 000$ ügyvédi költségbe került neki, mert az asszony ügyvédjét az állam fizette.
Lajos nagyon tisztességesen ellátta a gyerekeket és most már a feleség könyörgött, hogy hadd jöjjön vissza. Pár hét alatt Lajos beadta a derekát, azért valahol ő még mindig szerette a feleségét. Azért biztos, ami biztos, a pincében a telefonvonalra szerelt magnó minden hívásra azonnal bekapcsolt és rögzített minden beszélgetést.
Talán egy hónap telt el viszonylagos nyugalomban, néha felhívta az asszonyt a barátnője, de nem történt semmi érdekes. Egy nap Lajos izgatottan jött át hozzám, és hozott egy kazettát. A feleség és az ominózus barátnő beszélgetése volt rajta. Közel egy órán át taglalták, hogyan fogják kifosztani Lajosunkat. Sok mindent nem lehetett elvenni ettől az embertől, de lelkileg összetörni feltétlenül lehetett.
A terv az volt, hogy meg kell várni, amíg újra visszakerül Lajos a villanyszerelőkhöz, és jól keres, akkor eljátszani az előző „ver az uram” történetet, és annak alapján beperelni, mert úgy jóval több pénzt le lehet szakítani róla. Lajos nem látott az idegtől, de csendesen vart. Majd minden nap ment, és fordíttatta a kazettákat, amin egyre cifrább tervek bontakoztak ki. Közben felesége újra terhes lett, mint kiderült, ez is része volt a tervnek. Több gyermek, több pénz.
Lajos közel állt az őrülethez, fogyott vagy húsz kilót. Naponta mosolyt erőltetve magára, etette a gyerekeket, és arról álmodozott, hogy egy szép napon felébred, és ez az egész csak egy rossz alom volt. Sajnos nem álmodott. Az nő megszülte a gyermeket, az első fiút, aki nyomorékul született. A sors büntetése. Lábát kétszer is operálták, hogy valamelyest lábnak nevezhető legyen. Agyilag sem volt minden rendben. A szülés után két héttel, amikor melózni voltunk, megint megszökött. Lajos már ismerte a rutint, és a kazettáival fölszerelkezve egyenesen a bíróhoz ment.
Az első tárgyaláson elvették mind a három gyermeket az anyjuktól, és Lajosra bízták. Azóta elváltak, Lajos becsülettel felnevelte őket, és addig, amíg a gyerekek nála voltak, más asszonyt haza sem vitt. Félt, félt attól, hogy minden nő ilyen, hiszen élete első nőjét vette feleségül, és együtt jöttek ki az új hazába.
Az utolsó hír Elliott Lake-ről érkezett róla. Leköltözött, vett egy kis házat. Kihozott otthonról egy magyar lányt. Eddig a történet, de azért érdemes elgondolkodni rajta.
Amikor egyszer rákérdeztem:
— Lajos, te tényleg roma vagy? — Felháborodva tiltakozott, még a nadrágját is letolta.
— Nézd meg, Gyurikám, milyen fehér a seggem, csak hamar barnulok a napon.
Kolompárról magyarosított Kovácsra.
(folyt.köv.)
szerkesztette: Verő László – 2007. április 9., hétfő, 08:23
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: George Tumpeck