’70-es évek, hősszerelmes korszak.
Barátnőmmel három hónapos együttlét után, közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy felderítjük osztálytársainkat, és addig nem járunk egymással, amíg megfelelő tapasztaltra nem teszünk szert. Már ez a megállapodás is furcsa lehet, de a közös megállapodás abból állt, hogy ő mondta, én meg — hogy ne veszítsem el teljesen — bólogattam. Szóval közösen döntöttünk. Felhívott, tartsunk egy búcsúrandevút. Örömmel egyeztem bele, hátha nem is olyan búcsú lesz. Jöttek a feltételek. Öltöny, fehér ing és nyakkendő.
— Jézusom, hová kell menni? — És képzeletemben máris végigpörögtek azok a helyek, ahova így kell öltözni. — Esküvőre, temetésre és színházba nem megyek — közöltem határozottan.
— Ez meglepetés lesz — mondta ő, és megint igaza volt. Szóval előástam az öltönyt, vasaltam az inget, és fater nyakkendőjéről lemásoltam a csomót. Fésülködés, borotválkozás, az összes utálatos dolog. A randira kis virágcsokorral és nagyon gyanakodva érkeztem. Szokásaihoz híven egy félórát késett. Hangulatomon a szemerkélő eső sem segített. Morogtam magamban, mint a bolhás kutya, és nagyon feszélyezetten éreztem magam. Végre jött. Nagyon csinosan felöltözve, kifestve. Köszönés helyett határozottan rám szólt.
— Csak nem fogsz most is morogni, mert késtem?
— Nem — és bájosan csikorgattam a fogaim. — Hová megyünk? — kérdeztem gyanakodva.
— Meglepi — válaszolta, és belém karolt. Szóval egymásba gabalyodva sétáltunk az utcán, néha behúzódtunk egy-egy kapualjba, csókolózni. Kezdtem felengedni, sőt éberségem is alábbhagyott. Hiba volt. Így történhetett meg, hogy mire feleszméltem, egy színház előterében az előadásról készült fotókat nézegettem.
— De megígérted, hogy nem jövünk ilyen helyre — próbáltam védekezni, de már magam számára sem voltam meggyőző. Bambán hagytam magam vonszolni. Az előadás előtt a büfében megittam két konyakot szíverősítőnek. Úgy gondoltam, hogy bódult elmével mindent elvisel egy igazi férfi. Szóval a „Pillangókisasszony” volt műsoron. Nem láttam még, de egy angyalföldi csibész részére ez nem valami bíztató cím. Azok a pillangók, akiket én ismertem, nem voltak kisasszonyok.
Érdeklődve figyeltem a színdarabot, addig a pontig, amíg meg nem érkezett a Cso-cso-szán névre hallgató matróna, és borzasztó magas hangon áriázni nem kezdett. Aztán jött a másik csibész, valami Pinkerton hadnagy, aki nem volt biológus. Lenádszálazta a Cso-cso-szánt, aki inkább egy afrikai majomkenyérfára emlékeztetett. Én belátom, hogy annak a hangnak valakiből ki kell, hogy jöjjön, de akkor ne nevezzék nádszálnak, vagy vegyen fel a hadnagy szemüveget.
Az első felvonás után barátnőmön átgázolva rohantam a büfébe, ahol már rengeteg zsibbadásra vágyó férj tolongott. A konyak úgy fogyott, hogy nem győztek újabb és újabb üvegeket bontani. Megint betoltam vagy kettőt, és a sarokban, a falnak támaszkodva vártam a második félidőt. Barátnőm kárörvendő vigyora külön dühített. A felvonást teljes apátiában töltöttem, és már arra sem emlékszem, hogy kerültünk ki a színházból.
Újra egymásba karolva, szótlanul lépkedtünk egymás mellett.
— Mi jöhet még, ezek után?! — járt a fejemben, de már úgy éreztem, hogy minden mindegy. Magához húzott és megcsókolt. Éreztem, hogy valamit mondanom kellene, de előbb rágyújtok, gondoltam. Ő elengedett, és bájos mosollyal átpréselte magát a busz becsukódó ajtaján.
Döbbenten álltam, ő kedvesen integetett. Három évvel később láttam újra. Megbeszéltük, hogy találkozunk. Kérte, hogy vegyek fel öltönyt és nyakkendőt.
— Persze — mondtam, és nem mentem el a randevúra.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: George Tumpeck
