Minap a Tv-ben új reklámra lettem figyelmes. „Két Koala maci érkezett az állatkertbe”. Nagy szenzáció, hiszen az állatkert fennállása óta még nem volt ilyen egzotikus állat Torontóban. Rögtön mutattak is egy rövid videót, amint a részükre kiépített részben vidáman mászkáltak és még a riporter is megsimogatta. Nejem ellentmondást nem tűrő hangon közölte:
— Remélem, tudod mi a hétvégi program? — Tudtam. Megyünk a negyven kilométerre levő állatkertbe koalát dajkálni. Nem voltam túl lelkes, mert már többször jártam ott, és ez az állatkert hatalmas területen fekszik, ami persze előnyös az állatoknak, de előnytelen a nézelődőknek. Ide nem lehet kimenni egy órára. Egy nap is kevés. A belépő díjakról nem is beszélek, mert állami támogatás nélkül ebből tartják fenn az állatokat, és természetesen a dolgozók fizetését is ebből fedezik.
Szóval sokba kerül, messzi van, drága és fárasztóan hatalmas. Már láttam szomorú sorsomat, amint lógó nyelvvel és dühöngve vonszolom magam az ilyenkor mindig friss és üde nejem után. Persze, én viszem az uzsonnát és az üdítőt is, na meg az állatoknak szánt finomságokat, mert „az állatok etetése tilos” tábla, csak dísznek van kitéve.
Ezt most nem gúnyból mondom, ez így van. Ott árulnak kaját; répát, magvakat, meg döglött halat is. Szóval csak az otthonról hozott kaják a tilosak. Ezt is meg lehet érteni, mert a fóka nem eszik ementáli sajtot, és az oroszlán sincs odáig az oroszkrém-tortáért. Szóval eljött a hétvége, és szomorúan vettem tudomásul, hogy nejem nem felejt. Már reggel hatkor felkelt és engem is felrázott.
— Te, mit eszik a Koala? — kérdezte.
— Amit csak akarsz — válaszoltam, és vesztemre, a másik oldalamra próbáltam fordulni.
— De mégis? — böködött határozottan.
— Vigyél neki répát, a nyúlnak jó, Koala eszi, nem eszi, nem kap mást. Fater is ezt csinálta velem, és bejött neki.
— Ne gúnyolódj, kelj fel és nézz utána.
Jobb a békesség, úgy hogy felkeltem, és felhívtam telefonon egy haveromat. Szenvedjünk ketten.
— Te, mit eszik a Koala? — kérdeztem.
— Reggel hatkor? Vasárnap? — kérdezett vissza, majd letette a telefont.
Na, ez így nem lesz jó, maradjunk a répánál. Nejem, aki nem egy biológus típus, rázta a fejét. Sőt érvelt is.
— A Koala fán lakik, és fán nem nő répa. — Püffff. Ez igaz.
— Akkor banánt. — Ettől megnyugodott. Én is. Elégedetten vonult be a fürdőszobába és hosszas csörömpölésbe, pakolásba kezdett. Gyanakodva indultam utána. Három doboz szemhéjfesték volt előtte és veszettül festette magát.
— Minek? — kérdeztem morogva —, a Koala nem értékeli.
— Te férfi vagy, és ehhez nem értesz.
Ez igaz, úgyhogy vita lezárva. Amikor egy óra múlva kilépett a fürdőszobából, elnevettem magam. Egy szájonlőtt anyatigrisre hasonlított. Vérvörös rúzs, barnára festett szemhéjak. Szóval, szerintem szörnyű.
— Most mit nevetsz? — kérdezte durcásan.
— Oh, semmi, semmi — válaszoltam óvatosan, mert nem akartam az egész napot elrontani. Szóval pakoltunk és mentünk. Fényképezőgépbe új elem, új film, minden rendben.
Nyitás után fél órával érkeztünk. Meglepően nagy volt a forgalom, a fél város oda igyekezett. Mintha a nők összebeszéltek volna. Frizurák, friss festés, és dühös férjek, amerre csak a szem ellát, ugyanis a pénztárnál már hosszú sorok kígyóztak. Többszáz randalírozó gyermek rohangál, visítozik, persze a szülők is ingerültek, lassú eső szemerkél. A sor nagyon lassan halad. Végre a pénztárhoz jutunk, ahol megtudjuk, hogy a nagy attrakcióra való tekintettel másfélszeres jegyárak vannak. Nyeltünk, és fizettünk.
Végre bent voltunk. Irány a tájékoztató tábla, vajon, hol laknak Koaláék. Persze, hogy mindenki azt kereste. Elindultunk a legnagyobb tömeg után, mint a május elsejei vonulásokon.
A szemerkélő esőben, nejem egyre gyakrabban törölte meg nedves arcát, és kaján vigyorral vettem tudomásul, hogy a restaurációhoz használt festékek nem vízállóak. Hamarosan egy ausztrál bennszülöttre emlékeztetett, harci díszben, csak a pajzs és a dárda hiányzott. Közel félórás erőltetett menet után érkeztünk a Koalákat rejtegető épület elé, ahol természetesen újabb többszáz méteres sor állt. Nejem dühöngött. Én is, csak más okból kifolyólag, de ezt hagyjuk, mert hátha ő is olvasni fogja. Azért kajánul vigyorogva vettem tudomásul, hogy a többi hölgy állaga is erősen leromlott, vizes frizurák elmaszatolódott szemhéjfesték, nedves ruházat.
A sor lépésben haladt. Nejem már a bejáratnál előkészítette a banánt, és velem is elővetette a fényképezőgépet. Így érkeztünk libasorban egy üvegfal elé, ami mögött a Koalák aludtak egy műfa ágain. Csak két szürke szőrös koala-segget lehetet látni. Nejem csalódottan nyomta a kezembe a banánt.
— Egyél — parancsolt rám. Ettem, a családi béke kedvéért. Csináltam két felvételt a macikat ábrázoló képekről, ami az üvegfalra volt kiragasztva, és libasorban kicsoszogtunk az épületből. Nem mertem megszólalni, mert ilyenkor mindegy mit mondok, az nem lehet jó.
— Akkor nézzük meg az oroszlánokat.
— Nézzük, habár nem hiszem, hogy az oroszlánok a szemerkélő esőbben külön pózolni fognak neked. — Püffff. Hibás mondat.
Szóval mentünk az újabb félórányi járásra lévő, oroszlánok részére kijelölt és bekerített, majd egy négyzetkilométeres terület felé. Hát, elmesélném, körbejártuk, de egy megveszekedett oroszlánt sem láttunk. Nejem nagyon dühös volt, én nagyon fáradt. Végre találtunk egy részt, ahol tetővel védett padok voltak.
— Együnk — ajánlottam —, hátha az eső is eláll. Akarod, hogy meséljek a Koalákról? — kérdeztem ártatlanul.
— Persze, mondjad.
— Szóval, éjszakai állat, aki nappal alszik —, és káröröm bujkált a mondat mögött. Ekkor vágta hozzám a vajas kenyeret.
— Te ezt tudtad?
— Tudtam persze, de azt is tudom, hogy téged nem lehet meggyőzni semmiről.
Mérgesen nézett rám.
— Mit csináljunk? — kérdezte.
— Szerintem menjünk haza, mert a festékek úgy elkenődtek rajtad, hogy így ciki sétálgatni. — Ez is hibás megjegyzés, nem ajánlom férfitársaimnak.
Előkerült újra a tükör és a restaurációhoz szükséges ecset és festékhalmaz. Szóval, volt időm kényelmesen megreggelizni. Nejem veszettül dolgozott. Hamarosan régi pompájában ücsörgött mellettem. Lassan elállt az eső is, így elindulhattunk kifelé.
Persze, mint minden üzletben, a kijárathoz közel van elhelyezve az utolsó döfés a pénztárcának. Egy nagy pavilon, tele ajándéktárgynak nevezett bóvlival. Ezt nem úsztam meg, ügyesen beterelt. Az első, amit betett a kosárba, két darab plüss Koala maci.
— Na, ugye, hogy megérte eljönni?
— Aha — dünnyögtem, és szomorúan adtam oda a következő heti dugipénzemet.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: George Tumpeck
