Ezután sok futó kaland következett, mindenkiben őt, a Nejemet kerestem. Meddő dolog. Otthon nevelőapám bejelentette, hogy ide több kurvát nem hozok. Költöztem. Vissza a pincébe. Ekkor már lányommal rutinos csövezők voltunk. Nagyon komoly kislány volt, jelbeszédből is megértette, mikor kell mozdulatlanul, csöndben lenni.
Fontolgattam a jövőt. Itt állok egy farmerban, egy kislánnyal, lakás és minden nélkül.
Mi a megoldás? A gyereket nem akartam elhagyni, összetartoztunk, de ez így nem élet. Elkezdtem vadászni. Olyan nőt akartam találni, aki elvált, van egy hasonló korú gyereke, és van lakása. Tudom ez így nem szép dolog, de nem találtam jobb megoldást. Lementem az IKV klubba, és a klub vezetőjének előadtam problémámat.
— Van egy hölgy — mondta —, de nagyon alacsony. — Az nem érdekelt.
A következő klubnapon bemutatta. Tényleg nagyon alacsony volt. Icának hívták. Kettőnk között, vagy fél méter difi. Leültünk beszélgetni. Őszinte voltam, elmeséltem az életemet, és azt is, hogy mit szeretnék. Döbbenten hallgatott. Nem akarta elhinni, hogy én komolyan beszélek. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk és viszem a gyereket is.
Alapos nő lévén megnézte a pincét is, ahol laktunk. Számára elképzelhetetlen, hogy így is lehet élni. Nem volt egy poharunk, egy székünk, csak két kopott hálózsák és néhány ruha. Egy hét múlva költöztünk. Haveri alapon. Nem ígértünk egymásnak semmit. Végre volt hova hazamenni, végre volt egy szék, egy asztal. Végre volt valaki mellettem. A két gyermek nagyon jól elvolt egymással és hamar megbarátkoztak az új szituációval. Mi is hamar megbarátkoztunk egymással. Ő cirkuszi akrobata volt fiatal korában, de ráesett a gumiasztal szélére és letört egy darab a gerincéből. Mindig fájó emléke maradt.
Néha eljött mászni és barlangba is. Közben kitanulta a számítógépes rendszertervezői szakmát. Esti sulin. Sokszor nagyon későn jött haza, de ez nem érdekelt különösebben, az volt a fontos, hogy hazajött. Hozzám. Megtudtam, hogy barátja van, kicsit zavart, de nem ígértünk egymásnak semmit. Én továbbra is lejártam a haverokhoz, és én is találtam magamnak barátnőt. Kvittek voltunk. Éltünk egymás mellett, de mindketten a saját életünket éltük. Egyszer lebuktam, az Ara presszó előtt csókolóztam újsütetű barátnőmmel, amikor annak válla fölött fölnézve láttam meg őt, amint a karóráján stoppolja, hogy mennyi ideig bírom levegő nélkül.
Gyorsan elbúcsúztam és siettem Icához. Szótlanul mentünk hazáig. Otthon komolyan leültünk beszélgetni. Minden hangos szó nélkül. A végeredmény: megállapodtunk, hogy nyitott házasságban élünk. Megkért, hogy barátnőmet vigyem föl, beszélni szeretne vele. A víz kivert. Azért ez így kellemetlen. Harmadnapra szántam rá magam, akkor felcipeltem a lányt. Kulturált, mondhatnám barátias beszélgetés volt, minden indulat nélkül. Megnyugodtam, ez így egész franko. Nem volt az.
Nagyon elfoglalt ember lettem. Mászás, barlangok, mocizás, csajok és persze a család. Nem utolsó sorban, de ez most így jött ki. Amikor barátnőmmel Romániába mentem egy hétre, Ica adott neki motoros ruhát és hálózsákot. Ha hiszitek, ha nem, mi tényleg mászni mentünk, és több haver is jött velünk. Mikor hazajöttem Ica elég rosszkedvűen fogadott. Azt hittem a barátnőm miatt. Végül is kibökte, hogy az ő kapcsolatában volt probléma. Megkönnyebbültem.
Pár hónap telt el nyugalomban, nem történt semmi említésre méltó, legalábbis én azt hittem. Egyik este egy üveg borral várt. Asztalon vacsora, gyertyafény.
— Jézusom, mi történt?
— Majd később — mondta és kajáltunk. Furdalt a kíváncsiság. Néha elkaptam sejtelmes tekintetét, nem tudtam mire vélni. Végül kibökte.
— Terhes lettem. Tőled.
A víz kivert.
— Én nem akartam gyereket.
— Tudom — mondta.
— De hát szedted a pirulákat!
— Nem szedtem — volt a válasz. Nem is tudom, mit éreztem, örömet semmi esetre sem. Kedvesen odabujt és megkérdezte:
— Ugye örülsz?
Nem örültem. Öt hónapos terhes volt. Nem vettem észre rajta, igaz nem is figyeltem. Álmomban sem gondoltam ilyesmire. Egymást kergették bennem a gondolatok: elvetetni már késő, teljes tehetetlenség. Becsapva éreztem magam. Számomra a gyermek két ember közös akaratát jelentette. Engem kérem kizártak a döntésből! Hetekig ráztam a fejem, és ő nem értette, vagy nem akarta megérteni.
Egy hét múlva tudtam meg, hogy nősülni is fogok. Nem mesélem a részleteket, nősültem. Ez volt az, az időszak, amikor újra megbarátkoztam az alkohol zsibbasztó hatásával, nem mértéktelenül, csak annyira, hogy eltompuljanak az élek.
Esküvő után legnagyobb meglepimre nászút is volt. Jaltában, télen. Gyönyörű szálloda, tengerpart, márvány csilivili mindenhol. Kicsit messzebb a szállodától már látszott az orosz népgazdaság szomorú helyzete, pedig akkor még jól álltak. Nem vettünk részt a szervezett túrákon, inkább a szállodában töltöttük szabadidőnket. Annyi rubelem volt, hogy nem tudtuk elkölteni
A bárban összeismerkedtünk egy oroszul beszelő úriemberrel. Kézzel-lábbal kommunikáltunk, ebben már nagyon rutinos voltam. Orosz tudásomat mintha otthon hagytam volna, egy mukk sem jutott eszembe. Elmagyaráztam, hogy hegymászó vagyok, titán karabinereket akarok venni. Valamit magyarázott, én bólogattam és koccintottunk. Sokadszorra. Másnap hajnalban volt nagy riadalom, az Ibusz csoport vezetője rémülten rázogatott.
— Moszkvából keresi az elhárítás!
— Mi van? — kérdeztem bambán, de már rángatott is ki a folyosóra.
Nem tudom melyikünk volt sápadtabb, de ő randán nézett ki. Hajnali négykor elég kihalt a szálloda, így a hallban nem okoztam túl nagy feltűnést egy szál alsógatyában.
— Valaki szórakozik a haverok közül — gondoltam.
Tényleg Moszkvából kerestek és tényleg az elhárítás. Mint megtudtam, tegnapi vendégünk a bárban a szálloda elhárító tisztje volt, aki intézkedett, hogy Moszkvából küldjenek nekem titán karabinereket. Másnapra külön futárral meg is érkeztek, és ki sem kellett fizetni. A vendégek, a magyar turisták között futótűzként terjedt a hír: Nekem komoly befolyásom van az orosz kémelhárításnál, sőt többen tudni vélték, hogy a vám és határőrség is a befolyásom alatt áll. Átlagosan félóránként környékezett meg valaki, hogy a frissen vásárolt fúrógépét szeretné bevinni az országba és legyek olyan szíves, intézzem el. Ezek mindent jobban tudtak, mint én, így hát rajuk hagytam. Majd meglátom, mit tehetek. Egycsapásra mindenki nagyon kedves lett velünk, még a széket is kihúztak ebédnél, hogy nekem és persze nejemnek ne kelljen. Kedves emberek. A határon semmit nem néztek, mindenki meg volt győződve, hogy elintéztem. Volt, aki még pénzt is adott.
Megérkezés után szorgalmas hétköznapok. Egyre kevesebbet nevettem, egyre többször feljött bennem, hogy menyire nem akartam még egy gyereket. Barátnőm gyakran följárt, segített a ház körül. Szülni is ő vitte be a kórházba Icát, én barlangfeltáráson dolgoztam Romániában. Mire hazaértem, már megvolt a baba. Aranyos volt, mint minden újszülött, de ezek nőnek. Ő is kislány. Volt már „éngyerekem”, „tegyereked” meg „migyerekünk”. Éltünk továbbra is egymás mellett, látszólag nem sok miden változott.
Egy nap levelet kaptam a gyámhatóságtól.
„A kedves apukának (ez én voltam) meg kell jelennie a tárgyaláson, az első házasságából származó kislányával.”
Nem értettem mi ez, de elmentem, mert hát az idézés az idézés. Szigorú arcok, rideg termek. Engem egyedül hívtak be.
— Apuka szokott inni?
— Persze, néha egy pohár bort, esetleg pár üveg sört — válaszoltam.
— Köszönjük, kint várjon — s a lányomat szólították. Tőle is ezt kérdezték. Semmi mást. Vártunk egy órácskát, majd szólítottak. Végzés:
— Az apuka alkoholista, így alkalmatlan a gyermeknevelésre, ezért nyolc napon belül önt gyámszülők kinevezésére kötelezzük, ellenkező esetben a gyermeket állami gondozás alá helyezzük. Fellebbezésnek helye nincs.
— Mi van? — kérdeztem rémülten. Szóra sem méltattak.
Gyalog mentem hazáig, próbáltam helyretenni az eseményeket. Mi van a másik két gyerekkel? Ott alkalmas vagyok? Otthon minden megvilágosodott. Lányom keresztszülei ültek a szobában, és lányom ruházata összecsomagolva, kis bőröndben ott volt mellettük. Meredten néztem. Nejem törte meg a csendet.
— A gyerekért jöttek, mert hallották, hogy problémáid vannak.
Idáig én nem tudtam róluk. Fél órán belül elvitték a gyereket. Sikerült az elképzelhetetlen, elvették, elvitték, és tehetetlen voltam. Aznap nem aludtam otthon, kocsmáról-kocsmára jártam és ittam. Remegtem az idegtől, a gyűlölettől. Mint kiderült, a baba megszületése után az én lányom roppant fölöslegessé vált. Ezt ő éreztette is, de én — mint villámhárító — azért mindig kéznél voltam. Erre azért sosem mertem volna gondolni, hogy valaki ilyen ördögi megoldást talál erre a problémára.
A gyámügyi előadó nejem egykori osztálytársa volt, és ez, egy gusztustalan precizitással kidolgozott terv volt. Undorodtam a nejemtől, aki persze nem értette, hogy miért kell ebből ekkora faxnit csinálni.
— Ha jó leszel — mondta —, akkor pár év múlva visszakapod.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: George Tumpeck
