Egy barátomtól kaptam az információt, én csak szavakba foglalom a tényeket. Idős hölgy, özvegy, kis lakásában egyedül él. Mint tudjuk, az öregség sajnos gyakran egyedülléttel is jár, a társak a rokonok, barátok megritkultak az évek folyamán. Minden vendég, pláne ha családtag, örömet jelent, kizökkenést a hétköznapok megszokott magányából.
Egy napsütéses, tavaszi délelőtt az idős hölgy a konyhában tevékenykedett. Olyan időtöltésszerűen, talán csak megszokásból. Ekkor állított be egyetlen fia.
— Mama, készüljön, mennünk kell, várnak.
— Hova megyünk, kisfiam? — volt az automatikus kérdés.
— Meglepetés.
A mama készülődni kezdett, csendesen átöltözött, megcsinálta a haját, és valami gyerekes izgalom futott át rajta. Fia nagyon régen nem okozott meglepetést neki. Vajon mi lehet? Készülődés közben lázasan kergették egymást a gondolatok.
— Talán házat vett, és azt megyünk megnézni? — Elképzelt egy takaros kis házacskát, és az mind az ő fiáé. Gyorsan kis kézitáskájába csúsztatott egy üveg baracklekvárt, idei termés, de házavatóra talán jó lesz. Lelkét, büszkeség töltötte el. Fia egyre sürgette, és az izgatottsága egyre nőt.
Beszálltak a ház előtt álló autóba, és elindultak. Mama révetegen nézte a suhanó fákat, házakat, megannyi élmény kötődött hozzájuk. Régóta nem mozdult ki, pláne autóval nem. Gyerekes örömet érzett, valami változatosság történik egyhangú életében.
Egy hatalmas, kerítéssel körbevett parkon keresztül, egy nagy ház elé kanyarodott az autó.
— Kisfiam, csak nem a tied? — A fiú nem válaszolt, csak a karját nyújtotta édesanyjának. A mama szédült fejjel lépkedett fia oldalán, és még ekkor sem vette észre, hogy átlépte az öregotthon küszöbét.
A fiú elengedte anyját, az ápolókra bízta, majd sietős léptekkel távozott. Többet nem látták egymást.
Mamát pár hét múlva temették. Hatmilliós bankszámlája kiürítve, lakása eladva. Azért a férje mellé temették.
Ennyi neki is járt.
szerkesztette: Verő László – 2007. április 27., péntek, 06:38
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: George Tumpeck
