Nevelőatyám tizenöt éves koromig nagyon gyakran megvert, ha csináltam rosszat, ha nem. Az eddig leírtak alapján volt egy kis igaza is, nem akart restanciába kerülni. Tizenöt évesen jöttem el először otthonról, aztán egyre gyakrabban. Hol ezért, hol azért. Azt hiszem mostmár késő hazamenni!
Azért az iskoláimat elvégeztem, érettségiztem, és van két szakmám, de csöveztem, éltem a világomat. Szenespincékben éltem, a Dunára jártam mosni, öt év telt el így, míg megismerkedtem az első nejemmel. Vékony, fiatal, csinos leány volt. Az első randevúra februárban, frissen mosott farmerben mentem, ami abból állt, hogy a Dunában kimostam és visszavettem.
A randira már magas lázzal, köhögve érkeztem. Dideregve jártuk az utcákat, pénzem nem volt. Végül fölajánlotta, hogy menjünk föl hozzájuk. Szülei — mint később kiderült —, ismertek az uszodából. Nem volt kifogásuk ellenem. Heten laktak egy szoba-konyhában. Itt ültünk le beszélgetni. A láztól, a kimerültségtől hamar eszméletvesztésszerű álomba zuhantam. Hajnalban ébredtem a konyhában, két összetolt széken. Ő ott ült, és cserélgette rajtam a borogatásokat. Soha olyan hálát nem éreztem senki iránt.
Másnap a család meghívott egy beszélgetésre, ahol megtudták, hogyan élek. Megengedték, hogy odaköltözzek hozzájuk. Ekkor még sex nem is volt közöttünk. Hamar szerelmes lettem. Két hónapra rá kaptam meg a behívómat. Egy világ omlott össze bennem. Bevonultam. Minden hétvégén szorgalmasan látogatott, pedig Kecskemétre kerültem, mint ejtőernyős felderítő.
Egy év után összeházasodtunk és a nászúton terhes is lett a nejem. Megszületett kislányom Marika, (aki ma harmincegy éves).
Még mindig katona voltam, amikor jött a hír, hogy haldoklik. Megőrültem. A gyerek három hónapos, én a seregben!
Soha nem is éltünk igazán együtt. Azt hittem megbolondulok. Elengedtek két hétre, mert nem voltam beszámítható állapotban, és féltek, hogy valami hülyeséget csinálok. Azért annyira nem féltek, hogy korábban leszereljenek. Mikor bementem a kórházba, eszméletlen volt. Az orvosok azt mondták, nincs több hátra néhány óránál. Három napig ültem mellette. Mindig eszembe jutott a tüdőgyulladásom, a borogatás, amit tőle kaptam.
Két hónap múlva megoperálták, kivették a fél tüdejét, a csecsemőmirigyeket stb. Jobban lett két hétre.
Leszereltem. Ott álltam egy csecsemővel, egy beteg feleséggel, lakás nélkül, mások jóindulatára utalva. Nejem két évig bírta. Lebénult, úgy kellett tisztába tenni, menni sem tudott már. A sex elképzelhetetlen volt. Sírva könyörgött, hogy lépjek félre, nem tudtam megtenni. Az a tüdőgyulladás megfogott. Nem tudtam megtenni!
Bevittem a kórházba, hetente három-négy alkalommal általában vastüdőre tették. Emlékszem, bent a respirációs gépen, becsövezve, felig eszméletlenül fogta a kezem és a mellére tette. Örömet szerzett. Félholtan. Három nap múlva meghalt.
Minden érzést kitéptek belőlem. Gyűlöltem Istent, amiért mindig a jóknak kell először elmenniük. Temetés, letargia, idegbaj. Most már ketten csöveztünk a lányommal. Vittem magammal — mint szegény a kilós kenyeret —, mindenhová. Barlangba, sziklára, bulira, mindenhová. Közben hazaköltöztem. Nem adtam fel, nem mondtam le a gyerekről. Nem tudtam megtenni. Egy darab volt a nejemből, az egyetlen emberből, aki virrasztott mellettem, amikor mindenki aludt.
Nem volt jó otthon, mindenáron menni akartam, élni, felejteni. A gyereket sikerült betenni a vállalati óvodába. Nem ment simán, de végül fölvették. Sok baj volt vele, de persze ez nekem köszönhető.
Mint gondos atya, gyermekemet felkészítettem a legváratlanabb szituációkra, ami előfordulhat vele, például, ha egy három éves gyermek a szekrény tetején találja magát, hogyan kell onnan leugrani. Ezek az oktatások úgy történtek, hogy lányom három éves korára bejárta Magyarország komolyabb barlangjait és mászóhelyeit. Kötélre kötve húztam magam után, föl a falakra, és komoly tréningnek vetettem alá. Gyorsan tanult. Szeretett mászni, mint minden gyermek, minden alkalmat és tárgyat megragadott, hogy ezt bizonyítsa is. Az oviban lévő kétajtós szekrény nem okozott különösebb akadályt, az óvónők visítása még izgalmasabbá tették az ugrásokat. Hiába nyugtattam őket, hogy ez nálunk normális. A többi szülő elfelejtette képezni gyermekét, és amelyik a lányom után mászva végül is leugrott, eltörte a kezét. Innen is látszik, hogy a gondos nevelés meghozza gyümölcsét.
Összejöttem egy lánnyal — legyen Erika a neve. Vékony, fiatal, hosszú fekete hajú lány volt. Az ÉS szerkesztőségén dolgozott. Hamar összeköltöztünk. Lányom és ő egymásba szerettek. Én voltam a fölösleges harmadik. Újra tartoztam valahova, valakihez. Mérhetetlen szeretetigényem volt, adódóan a családi háttér hiányából. Görcsösen ragaszkodtam hozzá, szinte megfojtottam a szeretetemmel, féltékenységgel. Szabályosan megöltem a kapcsolatunkat. Két év után jelentette be, hogy költözik. Ma is érzem a hiányát. Lányom anyucinak szólította, boldog család lehettünk volna. Az én hibám, hogy nem így történt.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: George Tumpeck
