Én: aki állok arcomon redőkkel,
azt mondom, kutattam, ha rámtalálnak.
Én harcot vívtam szörnyű felmenőkkel,
s mondtam búcsút Istennek, Anyának,
ki hegyre vitt volna fülledt katlan-ölekből.
Hová tűnt volna körűlem a hajnal
a szembe fúródó szörnyű sugarakkal,
s hogy nézhettem volna szembe fehér magammal,
ha hagyom, hogy stigmáim fent iszonyú robajjal
egyszersmind örökre behegedjenek?
Szakadjanak fel egybeforrt varratok –
a katlanban igazán szabad lehetek.
Fénylőn jött, szárnyai felhőkhöz ütődtek,
s mellettem puffant: megadta magát.
Szeméből a hegy fényei visszaverődtek,
s dúdolni kezdte az ormok dallamát.
Én kitéptem szárnyait, kivájtam szemét,
a sárba döntöttem, megnémítottam.
Letéptem illatát, eltörtem kezét –
nem tudott ölelni, de én átkaroltam.
Csak aztán kértem meg: vigyen fel oda,
dúdolja a magasság dallamait.
Vérző arcára leheltem, magamévá tettem,
oltárrá tettem sápadt keble halmait.
Szemébe néztem, s a tátongó üregben
láttam vergődő lelke labirintusát.
Könnyemmel töltöttem fel, s a víztükörben
magam láthattam – kifordult önmagát.
Néma vagy! Néma, bűnös és esetlen!
Hiába hallgatsz, tudom honnan jöttél.
Miért feküdtél ide, kivágott szemedben
bűnömmel, s fényekről miért énekeltél?
Láthatod: innen már nincs hová zuhannom.
Örök hajnal van: már nem ragyogsz.
Így kell lennie. Mind el kell árulnom,
ki értem jön, hogy megváltson. Nem mozogsz.
Hallgasd a hajnalt. Hajtsd ide fejed.
Lemostam rólad a magasság fényeit:
hidd el újra, hogy létezik a hegy.
Érezd te is a sugarak éleit
vénáidban: megvált a fájdalom.
Innen nem látni rá. De belőlem mered.
Érezd régi erőm kihűlt karomon.
Nem emlékszel. Felejtesz. De itt elhiheted:
a fent csak hit által lehet valóvá.
Fekete lettél – menj! Még megmászhatod
a sejtjeidből kitépett rögöket.
Nem kellesz. Árulásom meg nem válthatod.
Én: itt állok, és te: egyre távolodsz.
Szemeid cserepe lábamnál hever.
Szárnyatlan botorkálsz, néha összerogysz –
megalázottan vonszolod magad a reggelbe.
Én nem láthatom a hegyet. Csak a fellegekkel
álmodom néha. Nincs már mit megbocsájtanom.
Hűsen csitít a hegyről jött eső. Hagyom.
Hiszem a csúcsokat, mert nem láthatom.
Fények szakítják át szomjas tüdőmet –
neked intek. Tán meglátsz. Felemelt karom
a nincsbe akad, megremeg. Húsom
bűneim lükteti: szabadság. Minden erőmet
gyilkosságokba öltem. Gyenge vagyok. Fehér, mint a kő.
Üres arc lángol. Öklömnyi kráter. Ne hívjatok.
Anyám a néma föld. Megfeszülök. Maradok.
Én: aki állok, sohasem ragyogtam.
De elloptam angyalok szembogarát.
Magamat hajnalban Júdásnak hazudtam,
hogy katlanná tehessem a Golgotát.
Árulásaim hitet adhatnak:
talán más már látta a hegyet.
Gyennyedző sebeim néha meghatnak,
s Isten szemébe öntöm könnyemet.
Percek, órák, napok száguldoznak át
rajtam, űrt vágva lelkem helyére.
Én választottam a magam katlanát,
hogy emlékezhessem néha szemére:
hogy megválthassam szörnyű vétkeimmel.
Szememben szemük, ahogy állok itt
fülledt idők ölében, kiszakadt vigyázban.
Ellopom néha angyalok álmait,
hogy értsem, mit áldoztam fel magamból:
és lenéznek rám talán, ha létezik a hegy,
lenéznek a mélységbe magasból,
és néha egy-egy kicsit megremeg –
ragyogni látják redős arcomat.
Mert hiszek, és fényük magamba iszom,
s bőrömön a mély vágásokat
nekik áldozom. S hogyha van hegyorom,
én áruló vagyok, s a bezárt katlanban
most az égre tárom karjaim.
Nézzetek le, és a megváltatlanban,
ki mindent elárult, ami szent lehet,
mikor csillagot köpülnek a nyitott sebek,
mikor a bűn sercegve olvad jósággá,
mikor sorssá lesznek véletlenek –
fakó szememben váljatok valóvá.
2005
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Kovács-Cohner Róbert
