Dr. Tóth a t?zbe révedt. Hagyta, hogy a lángok és a szikrák vibráló zuhataga lassan egy különös, hipnózisközeli tudatsz?kült állapotba sodorja. A neves pszichiáter jól ismerte mindennek a veszélyeit is. Mégis úgy érezte, hogy az elmúlt napok eseményei után vállalni kell a kockázatokat. Tudta, minden összpontosítóképességére és elméje végs? megfeszítésére is szüksége lesz, ha ki akarja bogozni a furcsa és rejtélyes történések pillanatokra már-már összeálló, de többnyire szétes?nek t?n? gubancát.
Talán egy hete, munka után hazafelé tartva Dr. Tóth bekukkantott a bevásáróközpont mellett csendesen meghúzódó kis antikváriumba. Szerette a félhomályos polcokon sorjázó kötetek látványát, és különös izgalommal töltötte el, ha valami érdekesre bukkant. Aznap már éppen indulni akart, amikor egy érces, ám ismer?snek t?n? hangra figyelt fel.
– Akkor, a viszontlátásra. Jöv? héten majd ismét benézek, megérkezett-e már. – hallotta.
A hang irányába fordult, s eközben könyökével lesodort néhány könyvet. Az es?kabátba burkolt alak már kilépett az ajtón mire a könyveket felemelve felnézett.
– Vajon ki lehetett? – gondolta, azután az egyik kötetre esett a pillantása. Abban a pillanatban tudta, hogy valami rendkívülire bukkant. A gondosan megmunkált fekete b?rkötésen a figyelmes szem egy vaskaput vehetett észre. De a legkülönösebb a kopogtató volt, egy ökölbe szorított kéz, melyre egy varjú telepedett.
– Varjú a karon – mormolta magában Dr. Tóth. – És hova nyílik az ajtó?
Alig várta, hogy hazaérjen. A dolgozószobája kényelmében ismét el?húzta a kötetet, borítóján a furcsa nyomattal.
– Ez valami metafora lehet – morfondírozott magában. – Hiszen maga a könyv is egy kapu. Lehet, hogy a nyomaton látható kapu magát a könyvet jelképezi? – tette fel a kérdést, de még miel?tt megválaszolhatta volna, azel?tt sohasem tapasztalt álmosság tört rá. Összefügg? gondolkodásra képtelenül zuhant álomba.
Anyját látta maga el?tt, amint egy vattacukorárussal veszekszik. Az árus szakálla jól kivehet?en maga is vattacukorból volt, de így sem rejthette el a cs?rszer?en kiugró orrot és a kárörvend? varjúszer? ábrázatot.
– Hess innen! – üvöltötte Dr. Tóth álmában, fogait összecsikorgatva. A vattacukorárus ijedten rebbent tova, a neves pszichiáter pedig verejtékezve riadt fel.
A kötet még mindig az asztalon hevert. Dr. Tóth ismét a kezébe vette és elhatározta, hogy másnap nyugodtabb körülmények között, a napvilágnál is szemügyre veszi. A reggeli sétáról ruganyos léptekkel tért haza és g?zölg? kávéját kortyolgatva újfent tanulmányozni kezdte a nyomatot.
– Ez nem lehet igaz! – motyogta, – Esküdni mernék, hogy tegnap feltartotta a cs?rét. Azután egyéb eltéréseket is észrevett, így a most résnyire tárt kaput.
– Mi van, ha csak az elmém ?z furcsa játékokat velem? – suttogta egészen elborzadva. Ekkor szinte felvillanyozta a beléhasító gondolat.
– Hiszen még nem is néztél bele! – Dr. Tóth remeg? kézzel kezdte lapozni a könyvet. Érezte, talán mindörökre elveszett. A külvilágról teljesen megfeledkezve, egészen elborzadva falta az írást. Már alkonyodott, mire az utosó soráig eljutott: "Dr. Tóth az olvasottaktól végs?kig elcsigázottan, félhangosan mormolta a könyv utolsó mondatát." Feldúltan kutatott tovább, ám a kötet maradék lapjai teljesen üresen peregtek a kezében.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Magyar Csaba
