Volt egyszer egy kis csiga, aki elhatározta, hogy elköltözik. Szüleit?l hallotta, hogy a nagy út másik oldalán egy sokkal szebb világ van. Hatalmas rét, rengeteg virág, színes szirmokkal, csodás illattal. Itt meg csak por van, és száraz kórók. A kicsi csigát csábította az a másik, ismeretlen táj, ahol friss, zöld növények n?nek, finom falatokat tartogatva a hozzá hasonló teremtményeknek. Hiába volt minden szó, minden intelem, a várható veszélyek ellenére elindult új hazát keresni magának.
Hívta a barátait, menjenek vele, ott, abban a gyönyör?séges világban végre méltó módon élhetnek, mindig friss növényt rágcsálhatnak, ott van értelme családot alapítani. De egyetlen kivétellel minden barátja félt nekivágni az ismeretlen veszélyeknek. Így hát ketten kerekedtek fel.
Egy reggel hátukra vették a házukat, és vidáman araszoltak a porban. Nyomukban nyálkás, fehér csík száradozott. Mire lement a nap, és egészen sötét lett, elértek valami furcsát. A furcsaság fekete volt, kemény, és nagyon széles. El?renyújtották tapogató csápjaikat, melynek végén ült a szemük. Néztek jobbra, néztek balra, de nem látták a végét semerre. Csakhogy maguk el?tt sem! Óvatosan megtapogatták a valamit, de nagyon kemény volt.
– Most mit csináljunk? – kérdezte a kicsi csigát a barátja. – Nekivágjunk?
– Persze! Ha már idáig eljöttünk! Hiszen valahol ott van el?ttünk az a csodálatos rét, én már érzem az illatát. Nem lehet messze!
Ebben a pillanatban valami hatalmas dolog robogott el el?ttük. Hatalmas, és hangos!
– Ez meg mi lehetett? – ámult a kis csiga. Még sosem látott ilyet.
– Nem tudom, de nagyon büdös volt! – felelte a másik. – És rettenetesen gyors. Meg sem tudtam nézni.
Ekkor valami a szemükbe világított, és megint elsuhant egy olyan gyors, és büdös.
– Sietnünk kell – állapította meg a kicsi csiga. – Nem lehetünk sokáig ezen a fekete valamin, mert veszélyes.
– Én fáradt vagyok, szerintem pihenjünk, és együnk valamit, miel?tt nekivágunk! – ajánlotta a barátja.
Így hát belemásztak a legközelebbi f?csomóba, és ropogtatni kezdték. Amíg az éhségüket csillapították, gyakran hallották, hogy a nagy, büdös óriások elrobognak.
A kicsi csiga megszeppent, de nem akarta feladni. Evett, hogy legyen ereje. De a hosszú úton elfáradtak, és elnyomta ?ket az álom ott a f?ben. A kel? nap sugarai ébresztették a két kis csigát. Gyorsan haraptak még kett?t a f?b?l, és nekivágtak. Most tiszta volt a leveg?, rég nem járhatott erre az a nagy, büdös. Mindketten érezték a közeli, mégis oly távoli mez? illatát.
– Hát akkor, usgyi! – kiáltotta a kicsi csiga, és futásnak eredt. Barátja lelkesen követte. Talpmirigyeikb?l alig gy?zték a meszes, s?r? váladékot termelni, amin könnyebben haladhatnak, ha megszilárdul alattuk. Minden erejüket összeszedve kúsztak el?re. De jaj, egyszer csak azt érezték, hogy remeg alattuk a föld. Aztán sötét lett, és nagyon nagy zaj, és…
– Jönnek a büdösek! – esett kétségbe a barát. – Végünk van!
– Nyugalom, ne idegeskedj, mert akkor arra megy el az er?d! – figyelmeztette a kicsi csiga. – Húzzunk bele!
És rohantak tovább, felettük id?nként hangos lett, sötét és büdös. Teljesen körülvette ?ket, elöl-hátul-jobbról-balról. Egyszer az orruk majdnem hozzáért ahhoz a suhanó dologhoz, de mire hozzáért volna, már ott sem volt. Eleinte fel sem t?nt a nagy izgalomban, hogy már csak mögöttük van sötét, felettük nem. És elfogyott alattuk a keménység, újra puha földön araszoltak. Körülöttük eleven-friss, zöld növények, kicsik, magasak, ínycsiklandók!
– Megérkeztünk! – lélegzett fel a kicsi csiga. – Ez álmaim földje, itt fogom beásni a tojásaimat a földbe, itt nevelem fel a kicsinyeimet!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Steffer Erzsébet
