Nem árulhatom el senkinek, ezért elárulom mindenkinek: nem cyber-birodalmat kell kiépíteni, s nem is kocsmát meg talponállót kell nyitni, hanem panaszirodát. Mert nem minden ember számítógépezik, mint ahogy nem minden ember iszik sem (legalábbis alkoholt), de panaszkodni mindenki panaszkodik. Ma már több elégedetlen ember rohangál az utcákon, mint ahány részeg támasztotta a falakat a régi rendszerben aratás idején, vagy akár manapság, mikor a szociális segélyeket osztják. A berlini fal led?lt ugyan (mivel már nem volt ki támassza), de a panaszár minden eddigi rekordot megdöntött.
Igazi aranybánya ez az üzletág, nekem elhihetik. Óriási lehet?ségeket rejt magában. Aki nem veszi észre benne a lehet?séget, annak vagy Lenin piacgazdasági téziseit olvasták fel szülei esténként az “1001 éjszaka meséi” helyett, vagy olyan helyen lakik, ahol még ma sem cserélték le a házról a “Marx tér” feliratú táblát.
Mit is igényel tulajdonképpen ez az üzlet? Semmi mást nem kell csinálni, csak vásárolni vagy bérelni egy nagy váróteremmel rendelkez? irodát, ahol napi 12 órában fogadjuk az ügyfeleket. Különösebb szaktudást sem igényel ez a hivatás, hiszen csak figyelmesen kell tudni hallgatni a más baját. Közben persze nem árt, ha a panaszhallgató id?nként helyesl?en bólint, vagy együttérz?en csóválja a fejét, netán határozott t?mondatokban fejezi ki azt, hogy mennyire figyel az ügyfél szavára. Ha pedig az operátor (hadd nevezzük annak a profi panaszmeghallgatót) már nagyon unja a véget nem ér? monológot, arra feltétlenül vigyáznia kell, hogy a panaszos el?tt ne ásítozzon, ne aludjon el. Ha a munka el?bb említett természetes mellékhatását véli felfedezni magán, akkor valamilyen indokkal miel?bb hagyja el az irodát. Vagy küldjön be maga helyett valakit, vagy szedje össze magát, s friss er?vel folytassa a szakszer? meghallgatást. Az ügyfél még véletlenül sem szabad észrevegye, hogy nem érdekel minket az, amit mesél, s hogy már legalább félórája valamilyen kevésbé fájdalmas öngyilkossági módszeren törjük a fejünket az elviselhetetlen szóhasmenés miatt, vagy azt, hogy csak a tiszteletdíj fejében nekünk juttatott csinos (vagy inkább molett) kis összeg tud már minket székünkhöz láncolni. Egyébként e munka során jöttem rá, hogy a fizikusok nem is tudnak semmit, amikor azt mondják, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem létezik perpetuum mobile. Bizton állíthatom: márpedig örökmozgó létezik. Err?l minden kétséget kizáróan meggy?z?dtem. A fizikusok sem kételkednének, ha anyós ügyfeleim örökmozgó beszél?kéjéhez egyszer is szerencséjük (már megint badarságokat beszélek: méghogy “szerencséjük”?! Pechük.) lenne.
A beszélgetés, vagy inkább a monológ mindenkinek hasznot hoz: az ügyfél megkönnyebbül, ránk bízza panaszát (meg persze pénzét), mi pedig örülünk, hogy segíthettünk, s máskor is szívesen látjuk. Ha a törzspanaszos következ? alkalommal barátait, ismer?seit, rokonait is magával hozza, az külön örömöt jelent számunkra. Annyira örülünk, hogy még bankszámlánk is belegömbölyödik.
Természetesen a titoktartás elengedhetetlen ezen szolgáltatóágazatban. Akár a gyóntatószéket, a mi irodánkat sem szabad elhagyja egyetlen információ sem. Esetünkben azonban még kisebb az információk kiszivárgásának az esélye, hiszen a gyóntatás alatt a pap mellett Isten is figyeli a panaszos mondókáját, míg nálunk csupán mi jutunk a féltve ?rzött titkok birtokába. Na jó, mondjuk az els? esetben sem a titokzatos harmadik személy szokta kiszivárogtatni a híreket, ha egyáltalán a túlnyomás miatt hírszivárgás lép fel. De megnyugtató az ügyfél számára azt tudni, hogy féltve ?rzött titkát a legbiztosabb védelmi technikával ?rizzük, t?lünk semmiképp sem szivárog ki. (F?leg azért nem – de ezt nem kell tudnia az ügyfélnek -, mert nem is figyelünk arra, amit a “pénzeszsák”, pardon, a panaszos mond nekünk. Amir?l pedig nem tudunk, azt nem is árulhatjuk el. Logikus, nem?) Nálunk legalább olyan biztonságban van az ügyfél titka, mint az ebb?l az üzletb?l nyert pénzünk a svájci bankszámlán. Igaz, hogy nem kamatozik, de mondjuk ez nem is olyan nagy baj, hiszen épp elég a panasz kamatmentes változatát meghallgatnunk, nem ragaszkodunk feltétlenül a b?vített változathoz. Kivéve persze, ha külön megfizetnek érte. Bár néha nincs az a pénz, amivel rá lehetne venni minket arra, hogy bizonyos személyek panaszát meghallgassuk. Hiába mondják, hogy a jó üzletember nem válogat, meg azt, hogy a pénznek nincs szaga, vannak esetek, amikor a világ összes konvertibilis valutájáért sem vagyunk hajlandók tudásunkat, de leginkább végtelen, szende türelmünket ily módon pénzzé konvertálni. Nekünk is megvan a magunk szakmai büszkesége, amit még a mindenható, szent pénzisten kedvéért sem áldozunk fel.
Joggal kérdezhetik: mi szükség ránk, operátorokra, ha annyi pszichológus és pszichiáter van, hogy Zazart lehetne rekeszteni velük? Nem rossz kérdés, de a válasz rá még jobb: az emberek nem szeretik, ha kezelésben részesítik, vagy nyelvészhez ill? kifejezéssel, lekezelik ?ket. A panaszirodák operátorai nem írnak fel kezelést, nem írnak el? egy bizonyos szigorúan betartandó terápiát, csak egyszer?en meghallgatják az ügyfél panaszát.
S mivel az operátor is csak ember, mit tegyen, ha úgy érzi, nem bírja már magában tartani titkait? Vagy amit mindjárt az új vállalkozás bejegyeztetésekor átélt tortúrák során éreztem, hogy agyam kezd felforrósodni, már-már füstölni a sok tintanyalogató pernahajdert?l, s hogy az arab terroristák ártatlan els?bálozók hozzájuk képest, s hogy nyomban szétrobban az agyam, s agysejtjeim repeszekként szóródnak szét… Szóval olyankor természetesen szinte maga magát adja a megoldás. Mi sem egyszer?bb: az operátor bemegy egy panaszirodába, s kiönti a lelkét…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Tamási Attila
