Minap megdöbbenve állapítottam meg, hogy mentálisan nincs minden rendben velem. Valószín?leg egy rövidzárlat, vagy rövidzárlat – sorozat (tüzijátékos beütésekkel) csiklandozta meg központi feldolgozó egységemet (CPU – mat, ha úgy jobban tetszik), s merevlemezemen minden bizonnyal megmeredt valami. Így van ez, egy id? után mindig az a testrésze mered meg az embernek, amelyik nem kellene, amelyikt?l pedig elvárná, hogy megmeredjen, az… Na de inkább hagyjuk ezt a témát, spongyát rá, ne menjünk túl keményen bele a dologba.
Szóval lefagyott a memóriám, processzoromban pedig er?sen lefogytak-elfogytak a megahertzek, meg a megasztár–ötletek, teljes szellemi elsivatagosodás lett úrrá irányítóközpontomon. A memóriámban tetszhalotti állapotban vegetáló fájlok hirtelen inkompatibilisekké váltak programjaimmal, szoftver – összeegyeztethetetlenség lépett fel. Közvetlen hozzáférés? memóriám, RAM – om, vagy újmagyarul: Random Access Memorym sem volt képes elvégezni az általános feladatok megoldásához szükséges adatok tárolását. Mindjárt gondoltam, hogy valamilyen rusnya vírus (újmagyarul vírusnya) fert?zött meg, vagy az agyat ellátó ereim kövesedtek el.
Higgyék el, nem egy leányálom erre rádöbbenni. S ha már rádöbbentem, minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy fény derüljön a teljes igazságra. Még az ereimben meteorokként száguldó, szklerózis–adta köveket is. Hamarosan sikerült felállítani… a diagnózist: funkcionális szellemi impotenciától szenvedek. Feleségem is ugyanezen az állásponton volt, csak ? így adott hangot véleményének:
– Szellemi impotenciában IS szenvedsz, drágám! – mondta, s legyintett egyet (még most sem jöttem rá, miért), majd így folytatta:
– Ne búsulj, ebb?l még van esélyed kigyógyulni…
Bárhogy is szemléljük a dolgokat, a tények tények maradnak. Még akkor is, ha valószín?leg csak egy átmeneti zavarról van szó. Legalábbis én ezzel nyugtatgattam magam. Csak lehet benne valami, ha már a feleségem is megmondta. A n?k megérzése elvégre nem szokott csalni.
Már kezdtem belenyugodni helyzetembe, amikor véletlenül összefutottam a városban mindentudó hírében álló barátommal. Meghívtam egy kávéra, s természetesen neki is elmeséltem bánatomat. Nem lep?dött meg, s?t, mintha már tudott volna különös betegségemr?l. A világ legnagyobb természetességével egyb?l rávágta:
– Hülye vagy, apukám, ez a te bajod!
– Hogy én erre eddig nem is gondoltam! Pedig milyen egyszer? a diagnózis.
– Az egyetlen gond az, hogy a hülyeségre nincs gyógyír. Igaz, önmagában nem is ragályos ez a betegség, s közvetlen halálokként sem tartják nyilván. Ezzel sokáig elélhetsz. Különben el sem képzeled, hány hozzád hasonló ember rohangál a város utcáin… Ja, egyébként üdvözlöm a feleséged! – kiáltott utánam, miután elváltunk.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: Tamási Attila
