enyves karjával az id?,
s belém hasít a félelem.
Néha még visszahúz
enyves karjával az id?,
s belém hasít a félelem.
Múltból rám tör?
lidérces álmok
bénítják a mozdulatot
elcsukló térdemen.
Talán már mondhatnám:
– hisz' éveimb?l
egyre többet számlálok –
én már fittyet hányok
az egészre!
Az egészre…
– de csak tört
részeken
szökdécselek
és elcsépelek
magamban
minden szót,
mi még számít
(az a baj talán,
hogy a jelen sántít.)
Holtak útján haladva,
szemeimmel
a messzeséget kutatva
pihen el karomon
az idegen jöv?,
s halovány
reménységet sz?
éterbe árvuló sóhajom.
Az Isteni hatalmaknak
már régóta sírva suttogom:
Bocsássatok meg b?neimért…
– mily szánalmas,
ahogy esdeklem a kegyelemért…
de még úgy szeretnék
boldog is lenni…
Csak úgy csendben,
– a Szeretetben –
megpihenni.
Sokszor még visszahúz
enyves karjával az id?,
s látom, ahogy a remény
mint szétzúzott k?,
(újra és újra)
porrá pihen
elfáradt lelkemen.
Egyre csak számolom
a múló id?t,
miközben fájdalomból
faragott bölcs?t
ringat Sorsom
a Mindenség oltára el?tt
2007. május 3.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:20 :: Adminguru