Kavarog a homok az északi szélben
A távolodó örvényt borús arccal nézem
Sötét szürke homok, szemeimet marja
Kiszáradt torkomból a fájdalom hangja
Már rég elszökött
Az apró porszemek olyanok, mint magunk
Örömmel megállnánk, mégis elszaladunk
Az örvény közepén, csak egy percet kérek
Mire megérteném, mit jelent, maga az élet
Az már elköszönt