Jóuram,
Maga itt hagyott.
Még csak tudom, de nem hiszem el.
Tudom, mert mindenki mondja, és a torony teli van a halálhírével, ami el?tt csak ülök és a homályos monitort figyelem, hogy mennyire szerették…
Nem is értem, pedig mindig mondtam Magának, hogy pokróc egy ember, és legyen szíves, vágja le a szakállát, hússzal néz így ki öregebbnek, mert Maga fiatal még ekkora szakállhoz… Lássa, meghalni még fiatalabb, ez nem ér.
Maga mindég különczködik.
Nem is akarok bejelentkezni a toronyba, ami Maga nélkül már nem ugyanaz, főleg, mert nem villog ott az üzenet „no gyüjjék csak a privibe…”
Maga hozzátartozott a napjaimhoz.
Maga a Barátom.
A barátok nem mennek csak így el, legalább szólnak, vagy bejelentik, és nem mondják azt, hogy „talán később még itt leszek, menjen, fektesse le a gyereket…”, aztán nincsenek is ott.
Maga becsapott engem.
Most mit csináljak ezzel a rengeteg borral; azért gyűjtögettük, hogy majd jönnek a Lénával augusztusban és megisszuk… mindenből a legjobbat akartuk Magának.
És, tuggya Jóuram, legalább beszéltünk volna valami tartalmasról – meg kellett volna éreznem, hogy utoljára látom azt a szakállas képit! – és nem arról, hogy van-e már mosógépem, és hogy tanuljam a nyelveket… azt hittem, csak nyavalyog, amikor azt mondta, hogy nem éri meg a Születésnapot, és csak elröhögtük, mert mi mindent elröhögtünk…
Most miért nem röhögünk?
…
Mindég megnevettetett – kacz, csak ennyit írtunk, ha már nem tudtuk ütni a gépet, ugye? – és megbeszéltük, hogy egyszer közzéteszünk egy részt a magánbeszélgetéseinkből, hadd nevessenek a többiek is.
Hát már nem nevetnek, lássa?
Magyar parasztosan tudni köll írni.
Idézőjelet és dőlt betűt csak az analfabéták használják egyben…
Szinte hallom a hangját.
Tudom, hogy nagyon szeret, szeretett ám… nem csak abból, hogy mondta, hanem tudtam és éreztem, és tudja, utolsó este volt valami különleges az arcán – még a rossz minőség? képfelbontáson keresztül is látszott – ami furcsán gyengéd volt, és nem is jellemző Magára, és tudja, ez olyan pillantás volt, ahogy a saját apám sem nézett rám soha… ezt a pillantását fogom megőrizni, amíg nem találkozunk odafönn. Jó?
Legalább bólintson már!
…
Most valahonnan elő kellene vennem azt az elméletben jól hasznosított hitem, amiben Maga is hitt, hogy találkozunk még…
Valaminek lennie kell azután,
hisz nyomtalan menni el innen
oly lehetetlen, oly suta lenne.
Mindaz a végtelen bánat és
kín idelenn – csöpp örömök,
pillanatok – megmarad tán
az a pár suta írás, néha
mosoly a kihűlt szemeken.
Hallod e hangom, mi egyre
csak tompul, lesz e az
ajkamon szó, ami fontos?
Hol van a kezdet, és merre a
cél, lesz e még holnap, vagy
itt e a vég…
Lássa, ezt Maga firkantotta, miután elment a Mester…
HOLNAP
Ez a címe.
Tudom, hogy Maga sem fogadta el, hogy nincs valami azután. De ne féljen, Maga már nem ment el nyomtalan…
Csak nekünk fáj, akik itt maradtunk.
Írgyon nekrológot! – ezt mondta nekem alig egy hete.
Nem gondoltam, hogy komolyan meg kell írnom.
Csak remélem, hogy Maga sem gondolta komolyan…
…
Itt hagyott tehát.
Tudja, azt hiszem, talán le is cuccolok innen, mert soha többet semmi nem lesz már itt Maga nélkül ugyanolyan.
A 7torony Maga volt.
Itt minden Maga volt.
Igen, most egy pillanatra hallottam a kérdését, amit annyiszor föltett…
A válaszom: Imádom tehát, hisz tuggya.
Mindig is szeretni fogom, Maga vén lókötő.
Isten Veled Barátom.
Viszontlátásra,
a Maga Brizséje, örökké
Legutóbbi módosítás: 2019.05.27. @ 18:47 :: Adminguru