Húsz évig volt a pártállam hűséges kiszolgálója. Minden igyekezete arra irányult, hogy feladatait kifogástalanul végezze. Több–kevesebb sikerrel el is végezte azokat. Hogy hogyan is kezdődött ez az egész, arra már alig emlékszik.
Valahogy így:
A tanítóképző utolsó osztályába járt, egy, két hónap volt még hátra a végzésig, amikor hívatták az igazgatóságra.
— Foglaljon helyet, Gergely! — fogadta az igazgató.
Szokatlan volt, hogy magázta, és a bizalmas Gergő helyett, Gergelynek szólította. Ott volt az irodában egy öltönyös, nyakkendős férfi is. Ez is szokatlan volt, mert az ilyen viselet, lévén polgári csökevény, nem volt divatban és csak magasabb rangú pártfunkcionáriusok engedhették meg maguknak. Mint a bőrkabátot a szekusok.
— Látom, jók a jegyeid! — fordította tegezésre a szót az igazgató. — Bemutatlak Szucsu elvtársnak, aki egy nagyszerű ajánlatot tesz a jövődre vonatkozóan.
— Nos, fiatalember — kezdte az ismeretlen —, ahogy az igazgató elvtárs is említette, tanulmányoztuk az eddigi előmenetelét, és a családi hátterét. Jó jegyek, megbízható munkás család, édesapja ugyebár vasesztergályos és édesanyja szövőnő, élmunkás. Szóval ilyen káderekre van szükségünk.
— Igen — nyögte Gergő, mert nem értette, mire akarnak kilyukadni.
— Az őrnagy elvtárs alkalmasnak talált arra, hogy felvegyenek a katonai akadémiára — szólt közbe az igazgató —, vedd megtiszteltetésnek.
— Igenis.
— Arról van szó — vette vissza a beszélgetés irányítását az őrnagynak nevezett személy —, hogy ahogyan hallottad, alkalmasnak ítéltünk. Miután itt befejezed a tanulmányaidat, a katonaiskolában, az akadémiánkon folytatod. Szállásról, kosztról, ruháról mi gondoskodunk, és zsoldot is kapsz.
Még öt osztálytársát is behívták az igazgatóságra Gergő után, de nem merték megbeszélni egymás között a bent történteket, mert komolyan vették az igazgató figyelmeztetését, hogy kezeljék bizalmasan az ügyet, a témát.
Egy hét gondolkodási időt kapott, meg hogy beszélje meg a szüleivel.
Szeptembertől már egyenruhában feszített.
Az iskolai évek hamar elteltek. Tanulás, gyakorlatok, sport, rövid szünidők és már itt is volt az eskütétel.
A nyári szünidőt mindig valamivel kitöltötték. Terepgyakorlatok, sportversenyek, és hasonlók, csakhogy ne mehessenek haza hosszabb időre a falujába. Ez is része volt a „nevelésnek”.
Eredményei nem voltak különösen jók, de bukni sem bukott meg.
Szülei örömmel nyugtázták gyermekük sikereit, az eskütétel ünnepségén büszkén ültek, a szülök részére fenntartott székeken.
Időt sem hagytak együtt örülni a rokonokkal, másnap már kihelyezték egy távoli egységhez messze északra.
Munkájáról sok hír nem szivárgott ki. Hol a fővárosban látták, hol valamelyik vidéki városban tűnt fel. Hogy nem volt egészen egyetértő az államrend fenntartását célzó munkáját illetően, mutatja, hogy ahogy kitelt a szerződés ideje gyorsan leszerelt.
Vidéken vett házat, szülőfalujától távol. Meg is nősült.
Nagy lakodalmat tartottak. A menyasszony, Letícia módos szülők gyermeke. Megadták a módját: több mint száz vendég volt. Étel, ital „rogyásig”, élőzene hajnalig.
Meghívták a környék minden jelentősebb személyiségét a tanácselnöktől és iskolaigazgatótól kezdve a szomszédokig, barátokig mindenkit. A plébános urat is meghívták, Bálint atyát.
Letícia szülei ragaszkodtak a hagyományos szertartáshoz: templomi esküvő, nyilvános fényképezés, vőfély, kiadó ceremónia.
Gergőnek nem volt kifogása ellene. Az egyházi esküvő ellen se.
Nem könnyen jutott el idáig.
Már az iskolában is kellemetlen volt tapasztalnia a mindennapok világa és az ott tanított, bemutatott világ közötti különbséget. Azért is engedték olyan ritkán, és rövid időre haza, hogy ezt ne fedezze fel. Érzékeny, nyílt eszű gyermek lévén, nem maradt rejtve előtte a hangoztatott frázisok és valóság közötti különbség, de eltemette magában a kétségeket. Meg akart felelni tanárai, felettesei elvárásainak.
Szolgálati évei alatt a munka annyira lekötötte, hogy sok ideje, energiája nem maradt töprengeni. Azért történt egy-két dolog.
Civil ruhás feladat részeként részt vett egy búcsún, ahova messze vidékről sereglett a hívők tömege. A kegytemplomba is bement.
— Mi ez az egész? — töprengett. — Bezsúfolódik ennyi ember! Aki nem talál magának ülőhelyet, hátul szorong. És mindenki csendben van. Soha se voltam még ilyen helyen.
Nézelődött, bámészkodott és csodálkozott. Hűvös volt a templomban, és félhomály, meg tömjénszag.
Nézte a mennyezet freskóit, az oltár képeit, szobrait. Meglátta a Golgota stációit ábrázoló festményeket. Szerette volna mindet megnézni, de a tömegtől alig lehetett mozogni.
Valami furcsa nyugalom szállta meg ott bent, s miután haza ment sokáig gondolkozott, mi lehetett az, ami ráhatott. A tömeg? A csend? A feltörő ének a karzatról? Az emberek elváltozott tekintete?
— Vajon az én tekintetem is ilyen különös volt, amikor benn voltam a templomban? — tette fel magának többször is a kérdést.
Könyvekben, lexikonokban próbált nyitjára jönni ennek az érzésnek, ami nem hagyta nyugodni. Kereste a látott képek, szobrok alakjainak magyarázatát is. És így lépésről, lépésre megismerte Jézus életét, a kereszténység történetének sok mozzanatát.
Szeretett volna visszamenni még egyszer. De nem adódott több alkalom. Titokban bement egykét templomba azokban a városokban, ahova munkája szólította. De sehol sem találta, amit keresett.
Munkatársaival nem oszthatta meg gondjait. Senkinek sem beszélhetett arról, hogy valamit keres, amiről azt sem tudja, mi az?
Rögtön feljelentették volna, hogy hűtlen lett a „párt magasztos elveihez”.
Évek teltek el, de a búcsú élménye továbbra is ott motoszkált a tudatában.
Hegyek közzé szorult városka szélén bukkant rá a több évszázados kápolnára. Ajtaja nem volt bezárva. Nyikorogva nyílt, ahogy belépett. Senki nem volt bent, csak a padok körben a fal mellett, és a szentély az ajtóval szemben. A régi, primitív festőtől származó oltárkép a Kisjézussal. A falon a hívek által ajándékozott képek, s Golgota stációi. A sorozatból hiányzott négy, vagy öt kép.
Ez az észrevétel szomorúsággal töltötte el. Leült a padra és befele néző szemekkel meredt a kápolna falára, s a festett, kazettás mennyezetre.
Testét, lelkét átjárta a nyugalom. Ujjongva fedezte fel azt a régvolt érzést, amit azon a búcsún érzett.
Minden elmerült körülötte. Életére gondolt gyermekkorától kezdve mostanáig. Rádöbbent, hogy az eltelt évtizedek alatt csak tengődött a világban, a hazugságok hálójában, és soha senkiért egy szalma szállat keresztbe nem tett.
— Miféle ember vagyok én? — kérdezte önmagától.
Nem tudott, vagy nem is akart rá válaszolni, még önmagában sem.
Hirtelen nyugtalanság fogta el. Érezte, hogy valami fontos kimaradt az életéből.
Másnap beadta a leszerelési kérelmét, amit persze nem fogadtak el, hisz nem tudta megindokolni, és még a szerződésből is hátra volt több mint egy év.
Elkeseredettségét konyakkal enyhítette. Nem is olyan rossz megoldás, gondolta. Naponta ismételgette, eleinte esténként a „felejtető kúrát”. Lassan megszokta, hogy elalvás előtt bekapjon egy jó pohár italt. Reggel aztán kávéval élénkítette zsibbadt agyát. S ez így ment hónapokig. Csak az adag lett mind nagyobb. Sőt már délután elkezdte a kortyolgatást. Barátai nem voltak. Egyedül iszogatott és nem volt, aki megállj-t mondjon. El se fogadta volna!
Fél év sem telt és sikerült függővé válnia.
Már a munkatársai is kezdték érezni a körülötte lengedező aromát. De nem szóltak. Úgy gondolták, nincs joguk. Ha főnökök nem teszik szóvá, ám legyen.
És egyre lejjebb húzta az alkohol. Felettese végül is felelősségre vonta.
— Rúgjatok ki! — volt a válasza, az intő figyelmeztetésre.
— Na, nem úgy megy ez! Szépen elmész az orvoshoz, és befekszel a kórházba. Elvonókúrára.
— De…
— Ez parancs!
Így is lett. Két hétig volt a kórház elmeosztályán — kiábrándító hely! — és egy hónapig valamilyen szanatóriumban utókezelésre.
Sok különös emberrel hozta ott össze a sors. Alkohol és lelki betegekkel, türelmes és türelmetlen ápolókkal, érdeklődő és unott orvosokkal. Volt az ápolók között egy, akivel nagyon megértették egymást. Megértő, felkészült szakember volt. Ő vezette rá, hogy kérjen segítséget és fogadja is el. Így került az „utókúrára” sor, s fogadta el a beutalást a szanatóriumba.
Az alkoholéhségtől könnyen megszabadult, nem is volt ő igazán függő, de most már tényleg nem találta a helyét a világban.
Ahogy a kezelése befejeződött, néhány napig még betegállományban maradt, s ez alatt felkereste az a kis kápolnát, ahol már egyszer volt.
Az élmény ugyan az volt. A csend, az áhítat most is magával ragadta. És már nem akart küzdeni ellene. Nyugodt lélekkel ment haza és azon a napon, amikor a szerződése lejárt, kérte felmentését a további szolgálat alól. Nem akartak beleegyezni. Győzködték, hogy hosszabbítsa meg szerződését. Emelik a rangját, a fizetését, ígértek fűt-fát.
Nem adott választ, de vasárnap elment a templomba egyenruhában.
Másnap leszerelték…
2007. május 18.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: dr Bige Szabolcs-
