A reggeli ébredést nem kísérte birka bégetése, kecske mekegése, kakas kukorékolása. Csend volt. Ez a reggel más, mint a többi. Chen zörgött a fal túlsó oldalán jó reggelt kívánva. Búcsúzni kezdtünk, mert tudtuk, hogy nemsokára valamelyikünkért jönnek, és többé nem találkozunk. Chent vitték el el?bb. Nem sokkal utána értem is jöttek. Ugyan az a férfi volt, aki elrabolt azon a borzalmas délutánon.
– Te velem jössz! – Mondta kemény, parancsoló hangon, majd sarkon fordult és elindult végig a folyosón, aztán lefelé a lépcs?n. Kiléptem a nyitott ajtón és elindultam utána. Szépen lassan haladtam cseppenként élvezve a szabadság ízét. Soha egyetlen lépést sem tehettem kísér? nélkül. Minél nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy mindez igaz, annál gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat lefelé a lépcs?n. A ház el?tt várt a krémszín? 200-as Mercedes benne a két arab férfival, akik sürgetni kezdtek. Beszálltam az autóba, majd a szokott gyors tempóban elindultunk Bagdad felé. Most is bet?zött a nap, szinte perzselte az arcomat. Verítékem gyöngyözött, de mit sem tör?dtem vele. Minél közelebb értünk Bagdad városához, annál nehezebb volt legy?rnöm szemeimben burjánzó könnyeket. Még soha ennyire nem örültem Bagdadnak.
A lépcs?ház bejáratánál még ott állt a Volvóm. Az els? kedves ismer?söm. Olyan volt, mint egy régi emlékm?. Két hátsó kereke leereszt?dött. Mögötte álltunk meg. Az els? ülésr?l kiszállt a kísér?m, és kinyitotta nekem az ajtót. Megszokott, kemény hangján mondta:
– Menj haza, és ne gyere vissza! Ezt követ?en gyorsan visszaült az autó els? ülésére. Elhajtottak. Ott álltam egyedül. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Hihetetlenül magányosnak éreztem magamat, de egyben felszabadultnak is. Közelebb mentem a kocsimhoz. Ujjamat végighúzva, hosszú csíkot hagytam az oldalán. Próbáltam nyitogatni az ajtókat. A jobboldali els?t nyitva találtam. Mikor kinyílt, akkor jutott eszembe, hogy elrablásom napján visszaszaladtam a keszty?tartóban felejtett lakáskulcsért. Éppen elfordítottam kulcsomat a Volvóm zárában, amikor elhurcoltak. Így maradhatott nyitva. Megtaláltam a lakáskulcsot. Felfelé vettem utamat a lépcs?n. Felérve a bejárati ajtóm szemben állt velem szemrehányóan, amiért oly régóta nem nyitottam ki. Behelyeztem kulcsomat a zárba. Nehezen akart megfordulni benne. Mikor még is kinyílt úgy éreztem, hogy egy rémálomból ébredek fel.
– Itthon vagyok! Letettem kulcsomat az el?szoba asztalra, és elindultam a konyha felé. Jóles?en néztem körül, még ha vastagon poros, pókhálós volt is minden. A konyhaszekrényben találtam egy felbontatlan kávét. Mivel még szagából ítélve jónak éreztem, feltettem egy adagot f?ni. Közben újra elmostam a szárítón beporosodott kávéscsészémet. Míg vártam, ablakomhoz sétáltam, figyeltem Bagdad nyüzsg? életét. Megcsapta orromat a lef?tt kávé rég elfeledett zamatos illata. Kitöltöttem és kortyolgatás közben szinte egyé váltam vele. Nagyon kimerültnek éreztem magam. Ágyamhoz ballagtam. Lerántottam róla a selyemtakarót. Csak úgy porzott nyomában a leveg?. Alatta a másik takaróm, felhajtottam, majd rád?ltem a puha párnámra. Nem emlékeztem, mikor feküdtem ilyen tágas és puha fekhelyen. Mélyen elaludtam. Telefoncsörgés vert fel álmomból. Hirtelen nem tudtam mi ez a zaj, és honnét ered. Aztán felfedeztem az ágyam mellett a csörg? készüléket. Felültem s álmos hangon beleszóltam a kagylóba.
– Halló! – Egy n?i hang válaszolt:
– Itt az Angol Nagykövetség titkárn?je beszél. Tudomásunkra jutott szabadulása. Kérem csomagolja be minden szükséges holmiját, mert két óra múlva különjáratú gép indul Londonba, amelyre helyett foglaltattunk az Ön számára. Hamarosan ott lesz egy munkatársunk, aki kikíséri a repül?térre. – Megköszöntem a telefonhívást, és gyors csomagolásba kezdtem. Eszembe jutott, hogy nem ártana lecserélni a ruhámat. Minden darab, amit felpróbáltam nagy volt rám. Sokat fogytam. Azért egy nadrágot és inget elfogathatónak ítéltem. Nem volt sok cuccom, gyorsan végeztem. Utoljára elmostam a kávéscsészémet, és azt is elhelyeztem a b?rönd aljára. Már csöngetnek is az ajtón. Féltem azonnal kinyitni, ezért el?bb megkérdeztem hogy ki az.
– Michael vagyok a Konzulátusról. Önért jöttem! -Válaszolt egy jól érthet? férfihang. Ekkor kinyitottam az ajtót. Magas, mosolygós, jól öltözött angol férfi állt el?ttem repül? jeggyel a kezében. Megfogta a b?röndömet, hogy majd leviszi a kocsihoz. Megköszöntem neki. Még utoljára körülnéztem miel?tt bezártam végképp az ajtót.
Lent a bejáratnál egy szép, nagy, fekete szolgálati kocsi várakozott. A fiatalember érkezésemre kinyitotta a hátsó ajtót. Beültem és azonnal indultunk is a reptér felé. A kocsi puha rugózása tompította a durva utak rázkódásait. Utunk során forgalmi dugóba keveredtünk. Egyenruhát visel? férfi fújta sípját, és terelte a forgalmat. Szemmel láthatóan történt valami a közelben. Kiégett még füstölg? autót lehetett látni egy k?fal el?tti járdaszegély mellett. Körülötte rengeteg sebesült jajveszékelt, és több helyen halottak hevertek darabokra szakadva. A ment?sök nem gy?zték a munkát. Michael megkérdezte a forgalomirányítót, hogy mit történt. Az siet?sen csak annyit válaszolt:
– Munkáért sorba álló tömeg mellé hajtott egy
öngyilkos merényl?, aki aztán leveg?be repítette magát autójával együtt. De most már kérem, hajtsanak tovább! Ne akadályozzák a forgalmat! –
Még utoljára hátranéztem, s figyeltem a távolodó rémületet. Ebben az országban senki sincs biztonságban! Emberi életnek soha sem volt, és most sincs értéke. Prédái voltak Szaddamnak, most a katonáknak és a nemzetközileg verbuvált széls?séges iszlám szervezeteknek. – Kié ez az ország? Lesz-e egyszer saját élete, melyben maguk diktálnak, és szabják meg mi jó nekik?
Végre megérkeztünk a reptérre. Gyorsan átestem a vámvizsgálaton. Miután elköszöntem a kísér?mt?l felszálltam a géphez induló kisbuszra. A repül?gépre felérve az egyik ablak melletti üléshez irányított a légikisasszony. A gépszárnya zavart a kilátásban, de igazából nem is akartam látni semmit sem. Leültem a puha ülésbe, és kényelmesen hátrad?ltem benne. Egy id?s pár foglalt mellettem helyet. A gépt?l eltolták a lépcs?t, majd becsukták az ajtót. Beindult a motor. A légikisasszony kérte az utasokat hogy csatolják be öveiket, és a cseng?szóig ne hagyják el a helyeiket. Aztán lassan gurultunk el?re, majd egy kanyarhoz érve óvatosan befordultunk. Érezni lehetett hatalmas méretét, és súlyát. Beállt az egyenes sávba, ahol növelni kezdte sebességét, veszítve el?bb érezhet? lomhaságát. Hirtelen megemelkedett a gép orra. Lágyan hátrasüppedtünk üléseinkben. A propellerek felgyorsultak s érezni lehetet, amint a kerekek elhagyják az aszfaltot. Rézsútosan fölfelé beleszeltünk a leveg?be.
Magunk mögött hagytuk végre a borzalmak földjét.
Most már olyan könnyedén siklott a gép, mint egy hajó a víz felszínén. Láttam alattunk egyre kisebbed? autókat, házakat. Végül a felh?k eltakartak mindent. A gép egyenesen haladt tovább. Megszólalt a cseng?, hogy kilehet oldani a biztonsági öveket. Még mindig úgy éreztem, hogy álmodok. Reggel még fogságban voltam, most meg haza megyek Londonba. Kicsit zúgott a fejem. Lehet hogy a magas légnyomás is hozzájárult. A felh?k között meg-megrázkódott a gép, mintha macskaköves lett volna az út. Kint már besötétedett. Apróbb kis fények jelezték olykor, hogy városok fölött repültünk át. Többórás út után felh?k alá ereszkedtünk.
Közeledünk Londonhoz. Fényei már messzir?l jól kivehet?ek. Izgalommal töltött el. Kavarodtak bennem az érzések. Nem tudtam kiigazodni rajtuk. A légikisasszony megint arra kérte az utasokat, hogy csatolják be öveiket, mert leszálláshoz készülünk. Már a kivilágított pályát is látni véltük. Könnyeimnek most már nem tudtam parancsolni. Egy szép kanyar után egyenest ráálltunk a leszállópályára. A gép orrával rézsútosan lefelé vette az irányt. Ereszkedünk. Aztán a kerekek érezhet?en belekapaszkodtak az aszfaltba. Még pattant egyet, s folyamatosan gurult tovább fokozatosan veszítve sebességéb?l. Mindenki egyszerre lélegzett fel. Végre beállt a kijelölt helyre.
A géphez tolták a lejárót, kitárult az ajtó. Szépen, fegyelmezetten hagytuk el a gépet. Hirtelen vaku villanó fénye csapódott a szemembe. Majdnem lezuhantam a lépcs?r?l. Riadtan kaptam el a korlátot. Aztán egyre több vaku villant. Nem értettem mi történik. Igyekeztem minél el?bb bejutni a buszba, mely ott várakozott az utasokra. Egy mikrofont nyomtak az orrom elé a busz ajtajában. Valaki kérdezett valamit, de képtelen voltam bármit is megérteni. Félelem, öröm, fáradság érzései keveredtek bennem. A buszban leültettek az útitársaim, mert látták, hogy nem érzem jól magamat. Egy n?i hang odasúgta a másiknak :
– ?az a n?, aki tizennégy hónappal ezel?tt elt?nt Irakban. – Aztán néma csend lett. Végre kiszálltunk a váróterem ajtajánál. Futószalagon kígyóztak a b?röndök. Az enyém már félre volt téve. Gyors, rutinvizsgálat után végre kiértem a váróba. Rengetegen voltak. Valaki hangosan a nevemet kiabálta. Kerestem, merr?l jön a hang. Anyukám volt az! Igyekeztem gyorsítani a lépéseimet, de a tömeg feltartott. Olyan hosszúnak t?nt a hozzávezet? út, pedig csak másodpercek telhettek el. Próbáltam furakodni. Mikrofonok, fotósok akartak megállítani. Láttam, hogy a testvéreim is ott vannak. Egymás karjaiba rohantunk. Most már nem érdekeltek a villanó fények körülöttem. Csak mi voltunk ott egymásba fonódva egyetlen nagy bolygót alkotva, tiszteletet parancsolva a többi kis csillagoknak.
– Örülök, hogy elmondhatom, mennyire szeretlek benneteket, kimondhatatlanul vágyódtam utánatok. – Könnyeinket mosoly váltotta fel.
Igyekeztünk átverg?dni a tömegen. A reptéri biztonsági szolgálat segített ebben. Kint várt a kocsi. Hazaérve a szobámban mindent úgy találtam, ahogyan valamikor hagytam. Takarításnál ügyeltek arra, hogy semmin se változtassanak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gati Katalin
