Végre vettem puskát magamnak. Először egy 45 cal forgótáras jószágot, amiből kettő van Kanadában, majd egy sörétes vadászpuskát, olyat, amivel kacsákat szoktak lőni. Még sosem lőttem ilyen fegyverrel, égtem a vágytól, hogy elsüssem. Vasárnap reggel lementem az irodaház üres garázsába és lőttem. Olyan hangja volt a betonfalak között, hogy megijedtem, beugrottam a kocsiba és hazamenekültem. Az üres hüvelyt a polcra tettem. Hiba volt.
Sokat nézegettem a töltényeket, és egy újat ki is bontottam. Módszeresen széthajtogattam tetején a műanyag zárat, és kiszórtam a sörétet belőle. A fojtás és a puskapor benne maradt. Tetejét ügyesen visszahajtottam és föltettem a másik polcra. Nejem takarítás közben a kilőtt hüvelyt kidobta és a másikat tette a helyére. Nem vettem észre. Egy haverom, aki szívritmuszavarban szenvedet, feljött a feleségével és a kisfiukkal mert rosszul érezte magát és nem mert hazavezetni. Rögtön előszedtem az új puskákat és mutattam neki. Tetszett, szétszedtük, összeraktuk.
— Na, rád hozom a szívbajt — mondtam, nem is tudom honnan jött az ötlet. Lekaptam a polcról a tudtommal elsütött, használhatatlan hüvelyt, betáraztam, ráfogtam a puskát. Ő sápadtan ült az ágyon. Hogy föloldjam a feszültséget, hát meghúztam a ravaszt. A sima kattanás helyett hatalmas dörrenés. Riadtan dobtam el a fegyvert. Agyamon átfutott az oly gyakran látott jelenet a filmekből. Ő csak bambán ült az ágyon, majd megszólalt.
— Meglőttél ecsém. — Így mondta: ecsém. Azt láttam, de akit vadászpuskával két méterről mellbelőttek, az nem szokott tájszólásban panaszkodni. Odaugrottam hozzá és kerestem a sörétek helyét. Próbáltam kigombolni az ingét, de foszlányokban, a kezemben maradt. Lesöpörtem a melléről, és egy nagy, körülbelül férfitenyérnyi véraláfutást találtam. Nem volt lyukas a pasi!
Ekkor értettem meg, mi is történt. Azt a lőszert tettem a csőbe, amelyikből kiszedtem a söréteket, és csak a fojtás ütötte meg Árpinkat. Nem győztem magyarázkodni. Látszólag nem haragudott, de ezek után szíve úgy dobogott, hogy szerintem ezt a gyógymódot receptre kéne felírni. Felesége és a gyermek szótlanul ültek, még vagy tíz percig. Aztán feszélyezett búcsúzkodás következett. Árpival legközelebb tíz év múlva, egy tavon találkoztam, pecázás közben. Amikor felismert, vagy húsz méterre lehettem tőle. Beindította a csónakmotort és elszáguldott. Többet nem is találkoztunk.
Rögtön eladtam ezt a puskát. Vettem helyette sok másikat. Vagy kilenc darabot őriztem a lakásban, és rendszeresen, majd minden nap foglalkoztam velük. Nem volt olyan ismerősöm, aki tudott volna lőpályát a közelben, ezért a boyler szobát szemeltem ki. Ez egy körülbelül harminc méter hosszú helység volt. Belülről zárható ajtóval, a lőpálya minden kritériumának megfelel. Egy probléma volt, még a 22-es kispuska is nagyon hangos. Nem akartam én zavarni senkit, ezért építettem egy hangtompítót. Katonai múltam itt kapóra jött. Most már rendszeresen jártam célba lőni, és minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nagyon jó eredményeket értem el. A házmesterék — mert ugyebár mi csak a segédek voltunk —, szintén magyarok. Egy öreg néni és a cukorbeteg fia. Gyakran lejárt velem lövöldözni.
Akartam venni hangtompítót minden puskámra. Az üzletben tudtam meg, hogy ez prohibited, tehát tilos fegyvernek minősül.
Hazamentem és rögtön lefűrészeltem a puska csövéről a hangtompítót a cső egy darabjával együtt, és behajítottam a sarokba. Aznap este nyolc körül kopogtak. Mentem ajtót nyitni, a lakók gyakran jöttek hozzánk különböző kérésekkel. Na, ez nem lakó volt, hanem egy komplett kommandós egység. Mire az ajtóból meglepetten hátra léptem, már az erkély felől is ugráltak be a lakásba. Fegyvert nyomtak a fejemhez, és kedvesen érdeklődtek a lakásban található fegyverek holléte felől. Nejem sírt, én próbáltam rábeszélni őket egy kávéra. Nem kellet nekik. A másik szobában az ágyra kirakták a fegyvereimet, leellenőrizték, és mindent rendben találtak. Megnézték tartási engedélyemet, az is rendben volt. Az egyik kommandós megtalálta a hangtompítót nézegették.
— Mi ez? — jött a kérdés.
— Hangtompító — mondtam.
— Tudja-e, hogy ez illegális?
— Tudom — válaszoltam. — Ma voltam a fegyverüzletben, és ott mondták, le is vágtam.
Kicsit megenyhült a légkör, az egyik főkolompos még kávét is kért. Elmeséltem — persze szegényes angolsággal —, hogy miért építettem, és levittem őket a bojler szobába. Semmi kivetnivalót nem találtak benne. Nagy szerencsém volt, hogy aznap délután lefűrészeltem azt a vacakot. Így nem volt használható állapotban, és egyik puskára sem stimmelt. Mindenáron egy Moosberg típusú fegyvert kerestek nálam. Ez volt a 22-es. Senki nem tudta, hogy én ehhez építettem hangtompítót, csak a házmester. Nem értettem, hiszen két nappal korábban együtt lövöldöztünk. A rendőrök csak a hangtompító maradványait vitték magukkal, minden mást rendben találtak. Mondták, hogy ebből bíróság lesz, aztán majd meglátjuk. Miután elmentek, elpakoltam a fegyvereket. Pár perc múlva kopogtak. A házmester srác volt, és nagyon meglepődött, hogy én nyitottam ajtót.
— Hát téged hogyhogy nem vittek el?
— Szép vagyok, és nem kellek nekik — válaszoltam.
— Na, akkor ki vagytok rúgva, mert a lakók mostmár félnek tőled.
Ezután tudtam meg, hogy találtak egy másik házaspárt, ők a mi munkánkat majdnem féláron elvégzik. Így próbáltak meg eltávolítani, hogy a személyes felmondás kényelmetlenségétől megszabaduljanak. Megint, költöztünk.
Egy haver adott szállást pár napra, de ott nem maradhattunk, ők is szűken voltak. Három nap után, egy másik haverhoz költöztünk, majd pár héttel később tudtunk bérelni egy lakást. Na, nem túl nagyot, de kezdetnek jó az! Sokat melóztam és gyűjtögettünk.
Nejem nem dolgozott, mert mint mondta, ő nem beszél elég jól angolul, és így ciki. Egész nap a tv-t nézte. Volt egy kedvenc programja, délután egy és kettő között. Azt mondta, ha találok olyan munkahelyet, ahol nézheti a műsorát, akkor elmegy melózni. Bántott az ügy, mert már vásárolni sem nagyon járt, mondván, azt én munka után úgyis el tudom intézni, na meg, ha előre nem tudja, mit veszek, akkor főzni sem tud. Szóval főztem is. Rá a mosás, és a takarítás maradt. Minden nap halálosan fáradt volt. Hogy mitől, az rejtély. Unszolására, felkerestük a Torontói Magyar Házat. Szüreti-bált hirdettek. Mikor megérkeztünk, a lépcső tetején egy idős úr, nagy harcsabajusszal, pörgekalapban, és iszonyú tájszólásban, megkérdezte.
— Ides egy öcsém, hány kifizetett házad van?
Kapásból válaszoltam.
— Tata, amennyit csak akar, menyit hazudjak?
— Na, akkor öcsém, neked itt semmi keresnivalód, mennyél dógozni!
Vörös fejjel, de szó nélkül távoztunk. Az elkövetkező tíz évben elkerültem a tisztelt házat. Hazafelé menet, hogy a mérgemet csillapítsam, betértünk egy kisvendéglőbe a Bloor streeten. Mindegy melyik, akik akkoriban jártak ott úgyis ráismernek. Hangulatos, inkább presszóra emlékeztető, magyaros jellegű vendéglő volt. A bár fölé két használt boxkesztyű volt akasztva, gondolom a régmúlt idők, letűnt emlékeként. Pár vendég ücsörgött, az amúgy kellemes félhomályban. A pincérnő, mint később megtudtuk a tulajdonos felesége érdeklődött, hogy mit fogyasztanánk. Nejemnek colát, magamnak egy üveg Debrőit rendeltem.
— A bort két pohárral kérik ugye?
— Nem. Eggyel.
— Csak nem akarja egyedül meginni? — kérdezte a hölgy. Makacs voltam. Kisebb húzódozás után, megkaptam az egész üveggel és egy pohárral. Hiába első a vendég. Ettől eltekintve nagyon figyelmes kiszolgálást kaptunk. Nyílt az ajtó és Colombo lepett be, lefogyva, pár szál hajjal, szemüvegben. A ballonkabátjáról ismertem föl.
— Tiszteletem, Ottókám! — köszöntötték többen is. Ottó végigpásztázta a helyiséget és a mögöttünk levő asztalhoz sietett.
— Tiszteletem Báró úr — mondta. Egymásra néztünk megfordultunk. Bárót nem mindennap lát az ember. Egy átlagos külsejű, hatvan felé járó úr ült a másik asztalnál, annyi gyűrűvel, hogy szerintem nem is volt annyi úja. Volt közöttük egy gyűrű hatalmas piros, valószínűleg rubin gyűrű is. Leültek beszélgetni. Ottó különböző órákat és parfümöket szedett elő feneketlennek látszó zsebéből.
— Ezt vedd meg — mondta —, eredeti bóvli most szereztem. — Báró úr tiltakozott.
— Az az óra, amit múltkor vettem, az is beázott.
— Ja, kérem, aki pancsolni jár, avval ez előfordul, különben malom az egész világ — morogta. Felénk fordult.
— Önök nem vesznek valamit? Egész képtár van a kocsimban — közölte csillogó szemmel. Mi sem vettünk, de érdekes volt figyelni az öreget, ahogy szisztematikusan fésüli át a vendéglőt. Asztalról-asztalra, látszólag mindenkit ismerve. Aznap nem volt szerencséje. Visszaült a báróhoz, és beszélgettek.
Közben elfogyott a borom, szóltam a nejemnek, kérjen most ő, hátha neki adnak szó nélkül. Kapott, habár észrevettem a pincérnő rosszalló fejcsóválását… Mire kihozták a piát, Ottóék elmentek. Mérges voltam, mert így unalmas lett. Megtudtuk, hogy másnap, Korda György és Balázs Klári fognak énekelni. Nekünk ezt látni kell. Szedelődzködtünk, és sétálva indultunk haza.
Az út másik oldalán egy magyar címert vettem észre, egy cukrászdára emlékeztető üzlet kirakatában. Már nem akartunk bemenni, de bekukucskáltunk. Pár idősebb úr ült benn, de elszórva, így mindenhol volt valaki. Onnan beszélgettek egymással. A kirakatban egy felhívás. „A Magyar Királyi Csendőrség…” — na, idáig jutottam az olvasásban, amikor úgy döntöttem, hogy ez, az elme- és gyógyintézet lehet, hiszen 1988-at írtunk. Mi nem tudtuk, hogy ilyen szervezetek még léteznek, már a Báró úr puszta léte is erősen megviselt.
Hazamentünk. Sok volt ez így, egy napra. Másnap, vissza a vendéglőbe, jönnek Kordáék. Mire odaértünk, már ott voltak. Néhány angolul beszélő vendég, pár magyarral keverve. Lehettünk talán húszan, plusz a zenekar. Korda énekelt a vendégeknek. A kanadaiak kérték a számokat és ő kapásból énekelt. Az egyik vendég Klárikára mutatott.
— Ő is tud énekelni? — kérdezte angolul.
— Persze — mondta Korda. — Klárikám, gyere, énekelj valamit.
Nem lehetett valami jó kedve, mert az istennek sem akaródzott.
— Hagyjál békén! — mondta.
— Akkor legalább a tököt rázd ezeknek. — Na, erre azért ráállt.
Tulajdonképpen, mi még sosem láttunk művészeket ily közelről. Az emberi oldaluk felől való megközelítés érdekes volt. A szünetben, a művész úr odajött az asztalunkhoz és leült. Megfogta nejem kezét és melyen a szemébe nézett.
— Kisasszony, vegyen tőlem egy kazettát, a legszebb dalok vannak rajta.
Ki tud egy ilyen invitálásnak ellenállni, hát vettünk. Hazafelé megtárgyaltuk a kazettavételt. Nemrég olvastunk ugyanis a Korda villáról.
Nagyon akartam egy új autót, nekem még sosem volt új kocsim. Érezni az úgynevezett új szagot, amikor először beleül az ember. Amikor előttem tépik le a műanyag borítást az ülésekről. Zsebemben ötszáz dolcsival fölkerekedtem új autót venni. Nem szóltam senkinek, nehogy kinevessenek. Kiválasztottam egy Nissan Pathfinder-t. Olyan négykerék-meghajtásos jeep-szerű jószág. Akkor még nem nagyon voltak elterjedve, ezért is akadt meg a szemem rajta. Bementem az eladóhoz.
— Azt kérem —, mutattam az általam óhajtott autóra. Ugyan a piros szőnyeget nem terítették elém, de elképzelhetetlenül udvariasakká váltak. Veregették a vállamat, gratuláltak a választáshoz. Leültettek egy nagyon kényelmes karosszékbe, és kávét hoztak. Mikor látták, hogy a cigim fogytán, hoztak nekem egy egész dobozzal. Szóval jól el lettem kábítva. Az üzleti szakszavakból álló monológok nem érdekeltek, hiszen semmit sem értettem belőlük. Egyet értettem, én itt most adok ötszáz dolcsit, beülhetek az autóba, és hazamehetek vele. Itt elakadt az agyam, nem tudott semmi másra koncentrálni. Így sikerült rámsózni mindenféle garanciát és azok hosszabbításait, az elkövetkező 150 évre. A számla végösszege 42 000$.
— Nem érdekel, ha ideadod ötszázért, akkor elviszem. — Ideadta, de előtte mindenfele papírokat alá kellet íratni. Boldogan mentem haza. Nejem nem volt otthon, így átmentem Misiékhez. Boldogan újságoltam:
— Vettem autót. — Mondom az árat. Misi a szívéhez kap. Kirohan és vissza. Kéri a papírokat, fejét csóválja. Én nem értem.
— Na gyere, ezt visszavisszük.
— Anyád. Nekem kell ez az autó.
— Nem kell — szögezte le határozottan. Szóval mentünk visszavinni. Egész úton, mint egy durcás kisgyerek, szó nélkül vezettem, és nagyon mérges voltam Misire, aki közölte, hogy veszünk egy másikat, ne aggódjak. Én azért aggódtam.
Misi üvöltve, mint Botond Bizáncnál, berohant, és a papírokat lobogtatta az eladó felé, lecsapta az asztalra a kulcsokat. Nagy kiabálás lett, és ajtócsapkodás. Végül is visszavették a kocsit, de az ötszáz dolcsimat nem adták vissza, nagyon sajnáltam. Misi taxit hívott, hogy menjünk egy másik helyre, ahol autókat árulnak. Azt mondta, hogy most ő tárgyal, és ha én azt látom, hogy ő föláll, és elindul kifelé, kövessem, szó nélkül. Egész délután ki-be mászkáltunk, Misi úgy alkudott, hogy ilyet még nem is láttam.
Végül is elhoztunk egy ugyanolyan autót, extrákkal 22 000 dolcsiért, és foglalót sem tettünk le. Misi örök hálára kötelezett. Még így is, havonta 508 dolcsi volt a részlet meg 300 a biztosítás havonta. Három évig bírtam fizetni, akkor elvesztettem a kocsit. Azóta sem volt, és már nem is akarok új autót.
Az, az új szag nem ér annyit.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
