Egy év Magyarországon
Már csak korom miatt sem tartottam normális dolognak. Szerintem egy negyvenegynéhány éves ember már ne szaporodjon, pláne ha már van három csemetéje, és nem áll olyan anyagi körülmények között, hogy ezt gond nélkül megengedhetné magának. A gyermek luxussá vált. Nejem, mindenáron nagy családot akart, de egy tengerimalacról sem volt képes gondoskodni.
Biztonsági okokból leszoktam a szexről, és ha sor is került ilyesmire, hát én vigyáztam, semmit nem bíztam a véletlenre. Dolgozni továbbra is csak a házban dolgozott, ha éppen nem ment semmi jó a tévében. Amióta kijöttünk, én mindig abban éltem, hogy felelőséggel tartozom a nejem életéért, hiszen mégiscsak kiállt mellettem, éveken keresztül együtt csináltuk végig a beilleszkedés nehézségeit kiragadtam őt egy biztonságos környezetből, a szülői közelségből. Nem akartam őt ebben az országban — csak úgy — otthagyni. Egyik este, ultimátumot intéztem hozzá.
— Vagy gyökeresen megváltozol, vagy visszaviszlek a mamához. — A gyökeres változáson annyit értettem, hogy ne a tévé határozza meg, hogy aznap eszünk-e, és mondjon le arról, hogy mégegy gyereket szüljön. Tudom, hogy egy nővel szemben ezek komoly elvárások, de makacs ember voltam, na meg már korábban ráfáztam egypárszor. Az egész beszélgetésből csak annyi rakodott le benne, hogy megyünk a mamához. Úgy gondoltam, ha hazaviszem, otthon maradunk egy évet, és meglátjuk, mennyit változik. Arról álmodoztam, hogy majd reggel hatkor ő is megy a piacra, bevásárol, főz, mint egy igazi háziasszony. Az volt a baj, hogy ő ezt sosem tanulta meg, sosem volt rákényszerülve. Kint mindig mindent elintéztem neki, és mindent a segge alá toltam. Sokáig noszogattam, hogy csinálja meg a jogsiját.
Azt mondta, hogy csak akkor, ha veszek neki egy kicsi piros autót. Vettem. Kicsit is, pirosat is. Hosszas unszolásra letette az írásbelit. Mehettünk gyakorolni. Egyszerűen félt vezetni, amit meg is értek, mert úgy elég körülményes, hogy vezetés közben fölsikolt, hogy — Láttad azt a kirakatot? — Egy ilyen vezetésből hazafelé, a városban megpróbált egy 90 fokos kanyart bevenni 90 km-es sebességgel, ami úgy történt, hogy a kanyarodás közben visítva lebujt a kormány mögé, én ijedtemben behúztam a kéziféket, és egy kézzel, veszettül kormányoztam. A járdán sikerült megállni. Tajtékoztam a dühtől.
— Megdöglünk mama!
— Mit pattogsz — mondta —, nem látod, hogy be lehetett venni a kanyart?
Nyeltem egyet, ha nincs mögöttem pár évtizedes gyakorlat, biztos, hogy fölkenődünk a házfalra, és az a jobbik eset. Oktatót béreltem, talán majd avval. El is járt vezetni. Közeledett a vizsga napja, mikor mondtam neki, hogy hívjon föl egy biztosítót, hogy mennyibe fog kerülni a biztosítása.
— Azért sem — közölte dacosan —, hívd fel te.
— Én nem hívom, mert nekem van „biztim”. — Ezen addig vitatkoztunk, amíg úgy megmakacsolta magát, hogy közölte, neki nem kell már a piros autó. Egy óra múlva eladtam. Azóta több, mint tíz év telt el, azóta sincs jogosítványa.
Az egyetlen dolog, amit becsülettel végigcsinált, az iskola. Bedugtam egy esti suliba, hogy a gimnáziumot fejezze be, és utána valami nővérképzőt végezzen el. Első matek tesztje 98%-os volt. Ezen én csodálkoztam a legjobban, mert otthon bukásra állt matekból. Kinntartózkodása alatt nem tanult, és az első teszt kiválóra sikerült. Ez olyan önbizalmat adott neki, hogy innentől szívesen járt suliba, és becsülettel el is végezte. Továbbra sem mondott le a gyermekáldásról, azt mondta, ha én nem akarom teherbe ejteni, akkor majd mástól lesz terhes. Hát, ez egy elég kemény ultimátum. Szóval béreltem egy tárolót, ahová elfért az összes cuccunk. Vettem repülőjegyet, négyünknek, mert a kutyát nem akartam itt hagyni, és irány haza. Valami változást akartam, mert ez így, ebben a formában nem működött tovább. Kutyusom közben egy hetvenkilós vadállat lett, akit csak én tudtam sétálni vinni, mert olyan erő volt benne, hogy mindenki más csak lobogott utána. Beszereztem a nemzetközi orvosi papírokat, a lehető legnagyobb ketrecet, meg altatót neki az útra.
Nejem lázban égett, megyünk a mamához! Irány a reptér, ahol kitalálták, hogy a ketrec kicsi a kutyának, ezért tőlük vegyünk egy — szerintem ugyanakkorát —, persze jó drágán. Nem volt választás, vettünk. A kutya repjegye volt a legdrágább, mert poundonként 5 dolcsit kértek érte, és 145 pound volt. Beadtam az altatót és betessékeltem a ketrecbe. Amsterdamig aludt, mikor átvettem, még mindig bamba volt. Kocsit béreltünk, mert kiszámoltuk, még mindig olcsóbban jövünk ki, mintha repülővel megyünk tovább, és egy hónapig legalább autónk is lesz. Egyhuzamban vezettem hazáig, reggel négyre értünk anyósomékhoz.
— Mama, itt a lányod, nem vált be, csinálj vele valamit — mondtam, és mindenki azt hitte, hogy hülyéskedem. Tévedtek.
Már másnap reggel fölkeltettem hajnalban, hogy irány a piac. Nagyon mérges volt, de nem érdekelt. Mentem vele, sőt a lányom is jött. A Lehel piacra mentünk, még hordták az árut a melósok. Mondtam is neki, „latod, így néz ki ha valaki dolgozik”. Nem ismerte föl a krumplit meg a sárgarépát, mert itt azért a földet is rajta hagyták, nem volt kisuvikszolva. A hentes büdös volt, ő itt nem vásárol. Soha többet nem tudtam kivinni a piacra.
Szereztem neki melót egy varrodában, ahol a bálás árukat javították. Nem lelkesedett érte, de csinálta becsülettel. Én nehezebb helyzetben voltam, nem akartam csibészkedni, de mint kanadai turista nem kaptam munkát. Végül volt üzlettársam, Pali segített ki. Újra társultunk. Nem éltünk jól, de nem panaszkodom, megéltünk. Anyósom lakásában laktunk, ő pedig átköltözött a nagymamához. Kis haveri segítséggel vettem egy R-4 -es nevű csodabogarat, egy randa zöld autót. Olcsó volt, meg kicsi és rettenetes! De ment, és egy konyhakéssel mindent meg lehetett csinálni rajta. Irány a benzinkút, idáig nem is nagyon foglalkoztam a tankolás gyötrelmeivel, de most eljött az idő, hogy új kocsitulajként ilyesmire is gondolni kellett. Eszembe sem jutottak a benzinárak, hiszen én utoljára még öt forintért tankoltam. Hanyag eleganciával nyújtottam ki az ablakon egy ötezrest, a kutas pár másodperc múlva közölte, hogy mehetek.
— Hol a visszajáró? — kérdeztem.
— Miről beszél? Mondom:
— Ötezrest adtam.
— Aha. — Na ekkor kiszálltam és rövid számtanozás után dühöngve ültem vissza. Felig volt a tank benzinnel.
Ki akartam menni Erdélybe, nosztalgia túra címén. Pali és erdélyi barátnője is jött velünk. Az első gond rögtön a határon történt, ugyanis kanadai útlevéllel vízum nélkül, nem lehet bemenni. Szóval vettünk egy százasért vízumot, persze ez dolcsi, és inkább zsebpénz a határőröknek.
Az első tankolásnál, rögtön be akartak csapni, tele kértem, és mire észbe kaptam a kutas már le is nullázta a számlálót, hasból mondott egy számot, amit én nagyon sokalltam. Pali barátnője, Erzsi kipattant a kocsiból és román nyelven elkezdett hadarni, amitől szemlátomást csökkeni kezdett a benzinár. Körülbelül a felénél megállapodott, úgy, hogy azt kifizettem. Nem mondom meg, melyik faluban laktak Erzsikéék, mert nem, és makacs vagyok. Szülei fogadtak, nagyon kedvesek voltak. Pali azonnal rátapadt a pálinkás üvegre, és persze nekem is inni kellett. Ki akar alul maradni? Este irány a helyi kocsma.
Hajnalig piáltunk, majd egymást támogatva, hatalmas „Párzanék! Párzanék!” rikkantásokkal tántorogtunk hazafelé. Persze ilyen állapotban már felejt az ember, és mire hazaértünk, már elmúlt a vágy. Aludtunk, horkolva. A család éberen hallgatta rögtönzött hangversenyünket, amíg Erzsike, aki egyszerű lány volt, egy nagy kancsó hideg vízzel le nem öntött minket. Elázva, ázottan kiültünk a verandára, Pali követelésére kaptunk még egy liter pálinkát. Tulajdonkeppen nem kellett, de a tudat, hogy van, megnyugtatott. Másnap, nagyon másnap volt, ezért nem mentünk sehová. Pali pálinkás kenyeret evett, én meg undorodtam. Fajt a fejem, nyűgös voltam, na, és a P-betűvel kezdődő szavakat, ideiglenesen töröltem a szókincsemből.
Én korán kelő típus vagyok, és ez azt jelenti, hogy korán kezdek köhögni is. Nem akartam a család életét teljesen feldúlni, ezért elmentem falunéző túrára. A mászkálásnak az lett az eredménye, hogy egy secus kocsi megállított, és én innentől nem tudtam magyarul. Kanadai útlevelem láttán ők váltottak franciára, én angolra. Egy darabig mindegyikünk mondta a magáét, aztán elengedtek. Mikor fölkelt a család, elindultunk a Tordai-hasadék felé. A kis autó köpködve, de bírta a hegyi utakat, egészen a hasadékig, ott megállt. Pali előhúzott egy hatalmas konyhakést és szerelni kezdett. Öt perc alatt beindult az autó. — Ilyet kell venni Amerikában is —, gondoltam.
Lementünk a hasadékhoz, meghatottan álltam a régen látott, és régen mászott falak alatt. Utoljára akkor jártam itt, amikor térdre estem. Sajnos Jenci bácsi, pár hónappal korábban meghalt, és már Bebéék sem voltak ott. Sajnáltam, de már nem maradt ismerősöm a környéken. A lányok, rég elmentek Magyarországra, és Bulinelék is elköltöztek valahová. Rengeteg fotót csináltam, ki tudja járok-e még erre. Legalább emlékem legyen. Egy hétig élveztük a vendégszeretetet, aztán irány haza. A határon újabb probléma volt, ugyanis egy teljes gáztanknyi benzint akartak velem kifizettetni. Persze, én ezt „nem érteni”. A követség említésére, szabad utat kaptunk. Azért ezt a benzin dolgot a mai napig nem értem, és nem is akarom megérteni.
Otthon, kutyámnak csodájára jártak, hiszen hatalmas, gyönyörű állat volt. Rendszeres kérdés:
— Mivel eteted, hogy ilyen nagyra nőt?
— Hát mivel? Kovászos uborkával és paradicsommal. — Nem hitték el. Az egyik vendég a presszóból, átment a zöldségeshez, és februárban, egy kiló paradicsommal tért vissza. Kutyám egy perc alatt végzett vele. Hatalmas sikere volt. Ez az a két kaja, amit nem lehetett előtte enni, mert csorgott a nyála, és olyan keservesen nézett, hogy mindig odaadtam neki. Kivittük a bányatóhoz fürödni, tele volt nudisokkal. Ők a kutyát nézték, én őket. Itt, Torontóban elszokik az ember az ilyesmitől. Szegény kutya, olyan bőrfertőzést szedett össze, hogy nem győztük az állatorvoshoz hordani. Persze az sem egy egyszerű eset, mert Mókás — így hívtuk a kutyát —, nem viselte el a többi állatot, mindegyiknek meg akarta mutatni, hogy ki a főnök. Minden erőmre és a szájkosárra volt szükség, hogy egy-egy ilyen látogatást megússzunk.
Sokat melóztam, mint villanyszerelő és véstem a betont, amitől Kanadában jócskán elszoktam, hisz itt más az építkezési stílus. Itt minden fából és gipszkartonból van, amit egy sor téglával körberaknak kívülről. Nem is csodálom, hogy a viharok akkora károkat tudnak okozni.
Egyre több régi ismerőssel találkoztam, és egyre több csalódás is ért. Megváltoztak az emberek, valószínű én is, de más irányban. Mindenki milliós üzletekről beszélt, és a vége mindig az volt, hogy hívj meg egy sörre, mert éppen nincs pénzem. Az egyik haver közölte, hogy nagyon jól biliárdozik, de kizárólag pénzre játszik.
— Hát jó — mondtam —, menjünk játszani.
— Ötezer forint egy játék — mondta.
— Rendben — válaszoltam én, volt nálam vagy húszezer forint. Mikor már negyvenöt ezerrel tartozott, egy fiatal lány jött be a kocsmába, karján kicsiny gyermek. Sanyi, adjál pénzt tejre, kell a gyereknek. Sanyink szó nélkül elzavarta a lányt, akkor tudtam meg, hogy a felesége, és Sanyink éppen a havi fizetését veszíti. Nem fogadtam el a nyereményt, és nem is játszottam vele többet.
Valahogy ez bántott.
Végül is a régi haverok közül, nem találtam egyet sem, aki vitte valamire, vagy legalábbis nem küzdött volna anyagi gondokkal. Egyre világosabbá vált számomra, hogy én már nem ebbe az országba tartozom. A kiesett tizenegynéhány év, túl sok volt. Mindenesetre megpróbáltam. Megpróbáltam rendes munkából megélni, megpróbáltam nejemből rendes, magyar háziasszonyt nevelni. Mind a két próbálkozás kudarcot vallott.
Eljött az ideje, hogy bejelentsem, elválunk, én nem akarok több gyermeket, és nem akarok egy koloncot húzni magam mögött. Lett is nagy cirkusz! Nejem hisztériás rohamot kapott, úgy átlagban félóránként. Már nem érdekelt. Annyi lehetőséget adtam a változásra, hazahoztam, teljes egy évet vártam, hogy valami jobb lesz. Nem lett jobb. Részemről annyiból volt megnyugtatóbb, hogy nem a világ másik végén, hanem a szülői háttér lehetőségének megadása után jelentettem be. Már nem volt ott az az érzés, hogy felelőséggel tartozom. Elmúltam negyven éves, nem sok időm van újrakezdeni. Nem akartam mégegy gyermekáldásba keveredni, és nejem ebből a szempontból olyan volt, mint egy időzített bomba. Lányomat sajnáltam, hiszen ez lesz a harmadik gyermekem, akit nem tudok fölnevelni.
Megkerestem régi barátnőmet, Andit. Hosszú beszélgetés volt.
Régen külön élt a férjétől, volt egy barátja, aki már régen nem volt barát, az is költöző-félben. Felajánlottam, hogyha visszamegyek és lesz valami pénzem, kijöhet egy hónapra. Még sosem járt a tengerentúlon. Anyám adott pénzt, hogy vissza tudjak jönni Kanadába. Persze lakás nincs, a cuccok egy tárolóban, aminek a bérlési ideje egy hónap múlva lejár. Munkám nincs. Így szálltam le a repülőről, és nem tudtam, merre menjek. Fölhívtam Jenőt, nem alhatnék-e náluk egy pár napig.
— Nem szívesen, de gyere — volt a válasz. Két évet lakott nálam, ingyen. Harmadik nap nem bírtam, és a tárolóban aludtam. Este beszöktem, és magamra zártam az ajtót.
Pár nap telt el így. Megtaláltam Uke-ot. Ő is egy nőnél lakott, és neki volt egy kiadó szobája. Pénzem nem lévén, Uke kifizetett egy hónapot, és vett egy rom autót 200 dolcsiért, hogy tudjak mozogni a városban. Ez hatalmas segítség volt. Kihoztam pár cuccot a tárolóból, ágyat, tévét meg néhány apróságot. Berendezkedtem.
Öcsém éppen az USA-ban volt, valami egyetemen kutatott. Ő küldött kétezer dolcsit.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
