Lányok jöttek lányok mentek, voltak, akik maradtak. Sokszor sorban álltak az ajtó előtt. Én sosem csináltam titkot abból, hogy barátnőim vannak, ismerték egymást és nem volt probléma. Az én társaságomban nem tűrtem a veszekedést, csak az jött, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Tanú rá a mostani feleségem, ő is ott állt a sorban.
Sajnos üzlettársam Pali, nem bizonyult igazi jó társnak, mint ez általában az üzlettársakra oly jellemző. Egyik nap bejelentette, hogy kilép és konkurens céget alapit. Sajnáltam, de nem tehettem semmit. Amikor megtudtam, hogy elvitte az embereim nagy részét, a könyvelőt és az árast is beleértve, fölháborodtam. Ez egyenlő volt a teljes tönkremenéssel. A végelszámolásnál is maga felé hajlott a keze, elég rendesen. Beszüntettem minden diplomáciai viszonyt vele. Megint eljött az idő az életemben, amikor gyökeresen változtatni kellett. Egyre inkább kényelmetlenül éreztem magam. Az emberek rosszindulata, apósék áskálódásai, a kenyérkereseti forrás megszűnése, a folyamatos rendőri ellehetetlenítés, idegrendszeremen is mély nyomokat hagyott. Érzékennyé váltam, gyakran sírtam, persze csak akkor, ha egyedül voltam. Barátnőim és a Majom jelentett némi kikapcsolódást. Leálltam a piával.
Napokon át, törtem a fejem. Kell, hogy legyen valami megoldás. Eszembe jutott a disszidálás lehetősége. Nem egyszerű dolog. Piros útlevéllel pláne. Pénz nélkül még kevesebb az esély. Nem akartam elhamarkodni, mint annyi mindent az életemben. Egyetlen tőkém, a lakásom volt, ami bérlemény. Eladni elvileg nem lehetett. Én eladtam. Nem volt egyszerű eset, de megoldottam. Nem volt választásom, meg kellet oldanom. Felkerestem a vállalkozásom ügyvédjét, mert nekem olyan is volt. Őszintén elmondtam, hogy disszidálni akarok, ez és ez a helyzet. Mit tud segíteni?
Kért egy hét gondolkodási időt. Egy hét múlva, vevővel jelent meg a lakáson.
Elég kényelmetlen ezeket leírnom, de ha már belevágtam, hát essünk túl rajta. Megállapodtunk egy nevetségesen alacsony összegben, és egy nagyon kicsi lakásban. Kétszázezer forintról volt szó. A lakás értéke már akkor is egymillió körül volt, de hát nem az enyém.
Szóval, ez egy lakáscsere volt, ráfizetéssel. Ráfizettem. Hogy menyire, azt mindjárt meglátjátok. A papírmunkát az ügyvéd intézte. Egy bökkenőt talált, a lakásba be volt jelentkezve Gabika és a lányom, Katika. Ki kell jelenteni őket, másképp nem megy. Az, hogy én az apóshoz elmenjek és aláírassak vele egy kijelentkezési lapot, az elképzelhetetlen volt. Egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Lázasan járt az agyam. Az ügyvéd állt elő egy ötlettel. Szerezzek két halotti anyakönyvi kivonatot, a tanács annak alapján, kijelenti a gyerekeket.
Nem tudom, ti szereztetek-e már ilyen papírt, de halott nélkül elég nehézkes. A gyermekgyilkosság nagyon távol állt tőlem. Elmentem az anyakönyvi hivatalba terepszemlére és kértem egy másolatot elhalt nejeim kivonatairól. Pontosan megfigyeltem, mit, hol tartanak. Nyomtatvány, bélyegző stb.
A váróteremből nyílt a férfi mellékhelyiség. Bementem. A szellőző a liftaknára nyílt. Ügyesen elrontottam az ablak zárait, így csak behajtani lehetett. Megvizsgáltam az összes zárat is. Lality típusú, egyszerű zárak. Én mégis a liftaknát választottam, mert így sokkal kevesebb nyom marad. Szerintem a mai napig sem tudják, hogy ott jártam. Este tíz után, a tetőn keresztül szépen leengedtem egy kötelet és leereszkedtem. Az ablak nyitva volt és mindent meg is találtam. Rögtön lestempliztem két kivonatot, utána angolosan távoztam.
Az ügyvéd vigyorogva veregette a vállamat.
— Ügyes gyerek vagy — mondta. Jól esett. Abban az időben ritkán hallottam ilyent. A papírmunkák és a pénz kifizetése pár hetet vettek igénybe. Fontolgattam az ország elhagyását. Egyedül nem nagyon akaródzott. Majom simán lehülyézett, pedig örültem volna, ha velem tart. Maradtak a lányok. Ez egyébként is praktikusnak látszott, mert idegen országban, idegen nyelven én nem tudok csajozni. Összehívtam a barátnőimet. Nagygyűlés!
Vázoltam elképzelésem és közöltem, aki kijön velem, azt elveszem feleségül. Azt hittem tolongás lesz. Csak az egy Anikó volt ilyen merész. Másnap mentünk bejelentkezni az anyakönyvi hivatalba. Ugyan oda, ahonnan a papírokat „beszereztem”. Egy hónappal későbbre tűzték ki az esküvőt. Dühöngtem, nekem még sosem volt ilyen sürgős megnősülni. Többi barátnőmet elhanyagoltam, csak Anikóra koncentráltam. A leánykérés úgy zajlott le, hogy megérdeklődtem a szüleitől, hogy rá érnek-e azon a hétvégén, mert ha igen, akkor eljöhetnének, úgysem leszünk sokan. Valahogy harmadszorra elég sablonossá válik az egész. Közben beadtuk a kérvényt a két nyugati útlevélre, nászútra hivatkozva. Meg is kaptuk két hét alatt. Anikó sem árulta el a szüleinek, mire készülünk.
Fölszámoltam minden olyan dokumentumot, ami később terhelő lett volna rám nézve. Eldöntöttem, nincs visszaút. Felkerestem atyámat, még látni akartam, mielőtt elindulok. Lementem az uszodába, ahol edzést tartott gyerekeknek. Állt a medence szélén és torkaszakadtából üvöltött.
— Maga állat, maga barom! — Az üvöltözés szenvedő alanya, egy hat év körüli kisfiú, szipogva mászott ki a vízből. Apám seggberúgta és visszalökte a medencébe. Sarkon fordultam és eljöttem. Köszönés nélkül. Azóta is ez a kép jelenik meg, amikor atyámra gondolok. Róla nehéz beszélni, nincs sok emlékem róla, talán egyszer nekiveselkedem.
Nem vertük nagydobra az esküvőt, nem akartam, hogy apósék megtudják. Pár haverom és Andi, mostani feleségem volt jelen a részemről. A ceremóniát gyorsan letudtuk és azonnal visszavedlettünk civilbe. Irány a Déli, rendszeres törzshelyünk. Annyi pénzem nem volt, hogy egy italra meghívjam a vendégeket. Legújabb anyósom adott ezer forintot nászajándékba. Elittuk. Megérkezett a kocsmába Lóczi, régi haver, aki énekes-gitáros koldusként kereste meg a betevőt. Még a tv-ben is szerepelt, Vitray csinált vele egy órás műsort. Egész este nekünk játszott. Hatalmas élmény volt. A vendégek egyre-másra küldték a piát az asztalunkhoz.
Még Aczél György testőrei is gratuláltak. Ők régebbről ismertek, mert Majommal — aki szintén gitározott —, gyakran jártunk oda mulatni, rendszeresen rendszerellenes és disznó nótákkal szórakoztattuk a nagyérdeműt. Párszor megjelentek a rendőrök, mert bejelentettek minket, és Aczél testőrei mindig kiálltak mellettünk. Jól szórakoztak.
Vártunk a pénzre, már csak az volt hátra. Mint tudjuk a Tanács dolgozói nem kapkodták el az ügyeket. Megnéztem azt a kis lakást is, ami a csere része volt, egy pici tetőtér beépítés, nagyon elhanyagolva. Nem érdekelt, sosem volt szándékomban odaköltözni. Az új tulaj is tűkön ült, ő már festetni akart. Mondtam neki, hogy én nem akarok a másik lakásba költözni, ezért ő fölajánlotta, hogy a Vöröscsillag Szállóban vesz ki nekünk két hétre egy szobát.
Mondhatom, jó hely. Tele lehallgató készülékkel. Párat meg is találtam, de hagytam őket, nehogy gyanús legyek. Nem beszéltünk az utazásról. Közben végrendelkeztem, kire mit hagyok. Előre megírtam a leveleket még apóséknak is, hogy mit vihetnek. Mosógép, szárító, szekrény, stb. Fölkeretem a haverokat, búcsúztam. Másnap tartoztatták le őket, egy egészen más ügyből kifolyólag. Az egyik letartoztatott, Tamás édesanyja riadtan kereset fel. Tanácsot kért. Mondtam neki, ha pár napig nem jelentkezek, akkor — amit tudnak —, varrjanak a nyakamba. Mondtam azt is, hogy azért nem kell túlzásokba esni.
Eljött az indulás napja. Lázasan készülődtünk. A lakásért megkapott pénzt betettem az autóstáskámba a két nyugati útlevéllel együtt, és föltettem a kocsi tetejére, amíg kinyitom az ajtót. Agyilag már régen nem voltam az országban, így fordulhatott elő, hogy elfelejtkeztem a táskáról és elindultunk. Tíz perc múlva hasított belém a fölismerés. Ki a kocsiból! Persze a táska nem volt már ott. Száguldás vissza a házhoz, de már hűlt helye. Valaki megtalálta és fölvette. Aznap este jártam a kocsmákat és hallgattam az embereket. Hátha! Sajnos nem lett meg. Újdonsült nejem válni akart. Megértettem. Másnap csipás szemekkel idegesen toporogtam az ügyvédnél.
— Baj van! — És elmeséltem a történetet. Jót nevetett. Majdnem megvertem. Kértem, csináljon valamit a kis lakással. Pénz kellet. Közben a rendőrségen bejelentettem az útlevelek eltűnését. Zokon vették, úgy beszéltek velem, mint egy kutyával. Az ügyvéd rábeszélésére, még egy hetet kaptunk a Vöröscsillagban.
Végül Aczél egyik testőre húzott ki a bajból. Amikor elmeséltem, hogy elvesztettem a nászúti okmányokat a pénzzel együtt, fölemelte a telefont és valakivel beszélt. Vissza a rendőrségre. Csak piros szőnyeget nem terítettek a lábam elé. Másnapra volt új útlevél. Már csak az ügyvédet noszogattam. Elém tolt egy papírt, hogy írjam alá. Adott százezret.
Nem vitáztam, megköszöntem.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
