„Menni vagy meghalni”
Nem lettem jófiú. Sőt egyre rosszabb. Egyetlen vagyonomat, egy kétajtós szekrényt a hátamra kaptam, és átballagtam a barátnőmékhez, aki az anyjával lakott.
— Megjöttem — mondtam. Nem értették, mi történt, mert semmi előzetes jel nem utalt arra, hogy valami probléma lenne. Este lefeküdtünk, hárman egy ágyba. Egy volt.
Én le sem vetkőztem, és ők hálóingben voltak, amikor beállított a nejem. Tajtékzott, mindennek elhordott, ilyennek még sosem láttam. Hívott haza, beszéljük meg. Nem volt mit megbeszélni. Nem mentem.
Másnap nevelt lányom jött lihegve. Őt nagyon szerettem, kedves, aranyos teremtés volt, őt Gabinak hívják.
— Mi van Gabikám? — kérdeztem.
— Gyere gyorsan, mert anyu öngyilkos lett! — Rohantam. Ott feküdt az ágyon, összekulcsolt kézzel és félrebeszélt, illetve motyogott. Néztem az üres gyógyszeres üvegeket, ampullákat. A gyereket elküldtem a házmesterhez, hogy hívják a mentőket. Nekiálltam menteni. Először sok víz, aztán hánytatás, megint víz, megint hánytatás. Végre megjöttek. Az orvos megnézte a gyógyszereket aztán őt elvitték. Én átvittem a gyerekeket apósékhoz, irány a kórház.
— Nem lesz semmi baj, de ideggyógyintézetbe kell majd szállítani utókezelésre.
Keveredtek bennem az érzések, indulatok. Nem voltam biztos benne, hogy lelkiismeret-furdalásomnak kéne lenni. Vagy düh, vagy káröröm.
— Egy többgyermekes családanya nem lehet ilyen bolond — gondoltam. Rosszul.
Három hét múlva engedték ki. Sokat fogyott, megviselte a dolog. Sajnáltam. Fogtam a szekrényemet, és visszaköltöztem. Kapcsolatunk nem javult. Rendszeressé váltak a kirohanásai, féltékenységi jelenetei. Nem értettem, hiszen megállapodtunk annak idején. Apjától tudtam meg, hogy kapcsolata megszakadt a barátjával, aztán felkereste a volt férjét, aki újra nősült.
— Akkor veszem el az uradat, amikor akarom — mondta ott. Kidobták.
Após elvette tőle a nyaraló kulcsát, ahová a barátjával jártak ki, és közölte, hogy nem akar hallani újabb problémákról. Szóval neki is sokminden összejött.
Azt, hogy a lányomat elvetette tőlem, sosem tudtam, és nem tudom a mai napig sem megbocsátani Icának. Talán három hétig éltünk így, amikor egy veszekedés közben kiugrott az ablakon. Az ötödikről. A nadrágja hajtókáját tudtam elkapni és visszahúztam. Lánya rémülten állt és nézte. Most először kiabáltam vele. Két karját lefogtam és vártam, hogy megnyugodjon. Persze ideges embert kiabálással nem lehet megnyugtatni. Álltam és vártam, a gyerek állt, és nézett. Nagy, tágra meredt szemmel.
Ica egy hirtelen mozdulattal a mellembe harapott. Nem engedte el. Most már én is üvöltöttem. Dühtől is, a fajdalomtól is. A gyerek még mindig meredten nézett. Szemünk összeakadt és talán engedélyt vártam tőle, talán csak egy bólintást. Csak állt.
Nem bírtam tovább — na meg a vér is rendesen folyt a mellemből —, megütöttem. Fölülről lefelé a fejét. Nem nagyon, de ettől elengedett.
— Gabika, ne haragudj — morogtam, miközben próbáltam lefogni Icát.
— Nem haragszom — mondta.
— Menj telefonálni a mentőkért.
Elvitték megint, egyenesen az idegosztályra. A gyerekek megint apósnál kötöttek ki. Napokig kóboroltam, minden összefolyt előttem. Nem tudtam hogyan tovább. Mi volna helyes? Rengeteget ittam, mindent. Nem számított, egyszerűen nem tudtam berúgni. Az idegeim minden mennyiségben feldolgozták az alkoholt. Icát majd minden nap látogattam a zártosztályon. Érdekes figurákkal találkoztam ott. Nagyon sokat nem odavalónak minősítettem, de hát nem vagyok orvos.
Ica három hónapig volt bent, ezalatt új lakásba költöztünk. Nagy, százharminc négyzetméteres, háromszobás lakásba. Egyedül kóboroltam, nem találtam a helyem. Mikor Icát kiengedték, ide tért haza. Gondoltam, a változás jót tesz neki. Nem tett jót. Egyre fogyott, már csont és bőr volt. Gyakran kapott sírógörcsöket. Sajnáltam nagyon. Sokat melóztam, saját vállalkozásom volt már, ami elég jól ment. Volt egy vidéki munka, háromnapos. Nem jöttem haza esténként, de ezt is megbeszéltük.
Távollétemben festők festették ki a lakást, amikor végre megérkeztem, még minden ragadt. Ica rendesen be volt piálva, gyerekek már aludtak a nagyszobában. Az ágy közvetlenül az ablak alatt volt. Az ablak nyitva a festékszag miatt. Már az ajtóban nekem esett.
— Hol voltál?
— Dolgozni — mondtam, és becsörtettem a konyhába. Éhes voltam, aznap még nem ettem. Jött utánam és kiabált.
— Megint a kurvák! — Ebben az időben már mindenki az én kurvám volt.
— Menj, feküdj le! Piás vagy, majd reggel beszélünk. — Végigmért és bement a szobába. Pár perc telt el, furcsa nehéz csönd telepedett a lakásra.
Hülye érzés. Bementem, nem volt ott. Sehol sem volt. A gyerekek aludtak. Kinéztem az ablakon, és a szomszéd ház ablakaiból kikandikáló fejek látványa rémített meg. Rohantam lefelé a lépcsőn. Először nem láttam. Egy parkoló autó és a járdaszegély között feküdt. Még élt. A házmester már értesítette a mentőket és a rendőrséget. Az egyik lakó pokrócot hozott, és betakartuk. Este fél kilenc volt, és egy szál bugyiban ugrott ki. Fejét az ölembe tettem, és meredten néztem. Szemünk összekapcsolódott. Sosem felejtem el!
Ekkor már nagy tömeg vett körül. Megjöttek a mentők is. Még hallottam, amikor néhány suhanc megjegyezte:
— Odanézz, micsoda mellek! — Nem fogtam föl.
A mentős akart nyugtató injekciót adni, nem kértem. Álltam és néztem, ahogy dolgoznak. A halál tíz óra negyvenkor állt be. Addig élt. Belső elvérzés. A nyomozók átvizsgálták a lakást, és a gyerekeket is felébresztették. Gabika rögtön a nyakamba ugrott és puszilgatni kezdett. Ez megnyugtatta a nyomozókat. Ahol kiugrott, az a gyerekágy fölötti ablak volt. Át kellett lépkedni két alvó gyermeken, sőt, még a frissen festett ablakkeretre is vigyázni. Sosem fogom megérteni. Egy férj akármilyen, mindig ott a válóper lehetősége. Ez nem lehet megoldás. Ez semmire sem megoldás.
A nyomozók látták zilált állapotomat, és fölajánlották, hogy a gyerekeket átviszik velem apósékhoz. Tulajdonképpen ennek örültem, nem egyedül kellett a hírt közölnöm. Éjfél körül értünk oda. Mind a két gyermek a karomon, mondom, mi történt. Após megpróbált megütni, de a rendőr leállította. Odaadtam a két gyermeket, és szó nélkül eljöttem. Gyalogoltam, órákon keresztül. Mire a környékünkre értem már mindenki tudta mi történt. Nem voltam képes hazamenni, irány a kocsma. Ott mindig van egy-két jó szó. Egymás után ittam a feleseket. Nem használt. Remegtem. Már nem szolgáltak ki, mert nem akarták elhinni, hogy ennyit meg lehet inni. Irány a másik kocsma, mostmár dafke.
Reggel kilencre értem haza. Legnagyobb megdöbbenésemre a lakásból minden értékesebb dolog a félretett pénzünkkel együtt eltűnt. Mentem a házmesterhez, aki közölte, hogy hajnalban megjelentek apósomék, és hirtelen gyászukban kipakolták a lakást. Nem érdekelt már az se. Vége. Hatalmas üresség volt bennem.
Ott álltam huszonhét évesen, kétszeres özvegyen, két saját és egy nevelt gyermekkel. Előttem az élet. Hogy Istenről mi volt a véleményem, azt most nem részletezem. Peregtek a napok, temetést kellett intézni, minden megspórolt pénzem lenyúlták apósék. A legolcsóbb temetés is tízezer forintba került, és nem volt pénzem. Bárkihez mentem kölcsönért, zárt ajtók. Barátnőm anyja ment a kollégáihoz kölcsönkérni, egy haverom kocsit lopott megbízásból, hogy összeszedjük a pénzt. A boncolásra behívtak engem is, meg apósomat. A folyosón gyanúsan méregettük egymást, vártuk a boncnoki döntést a halál okáról. Végül is májrepedés következtében beállott belső elvérzést állapítottak meg. Megnyugodtam. Apósom is. Legalábbis én azt hittem. Az első meglepetés a közértben ért.
— Fiatalember, tegye vissza a portékát, itt egy gyilkost nem szolgálunk ki!
— Mi van? — Ráztam a fejem és szó nélkül kimentem az üzletből. A trafikban ugyanígy jártam. A rosszat mindenki azonnal elhitte. Nem kérdeztek, automatikusan ítéltek.
Gyűlöltem a világot, az embereket, még saját családom is kételkedett. Ez fájt, nagyon fájt. Este az utcán kiabáltak utánam, hogy „te szemét, hány feleségedet ölted már meg?”. Az, hogy szabadlábon voltam, vádat nem emeltek ellenem, az senkinek nem tűnt fel. Pár haver, és a barátnők maradtak csak hűségesek. Ők ismertek, és elképzelhetetlennek tartották.
Eljött a temetés napja. Tizenegykor kezdődött. Nekem furcsa, rossz érzésem volt, ezért a haverjaimmal már kilencre kimentünk. Anyósom még a temetés előtt felhívott, hogy a halotti beszédet hadd intézze ő. Ráhagytam. Hiba volt.
Amikor megláttam a nyitott koporsót, a víz levert. Nejem sötétkék színben pompázott a véraláfutásoktól. Így nem maradhat, ebből cirkusz lesz. Lezárattam a koporsót. Mentem, kerestem, ki fogja tartani a halotti beszedet. Megtaláltam, kérdésemre egy előre megírt papírt tolt a szemem elé. Anyósom írta. Úgy kezdődött, hogy „Itt áll a gyilkos”. Mondtam az ürgének, ha ezt fel meri olvasni, a nejem mellé temetem. Hebegett, hogy őt már kifizették. Nem érdekelt. Elvettem a papírt és apró fecnikre téptem. Néhány telefon után megérkezett az erősítés. A fiukat a temető különböző részein helyeztem el. Lincseléstől tartottam, nem is alaptalanul.
Megjött anyám is. Képzeljetek el egy temetőt, ahol állok a ravatalozó előtt anyámmal és két haverral, velünk szemben egy kétszáz főből álló tömeg közeledik. Az egész IKV és az Óbudai Aranypók képviseltette magát. Anyósom, apósom az élen, mögöttük Ica volt férje Gabikával és az új feleséggel. Gyorsan ellenőriztem, hogy mindenki a helyén van-e. Komoly csatára számítottam. A feszültséget Gabika törte meg. Amikor meglátott, kitépte kezét az apjáéból és sikítva ugrott a nyakamba.
— Apucikám, édes apucikám! — A tömeg megzavarodott. Nem értették. Ők anyóséktól, egész más információkat kaptak. Gabikat nem lehetett leszedni rólam. Lázasan ölelte a nyakamat. Az egész temetés alatt a kezemet fogta. A halotti beszédet feszült várakozás előzte meg. A prókátor csak sablonos búcsúztatót tartott. — Anyós részéről csalódás.
Temetés után én kértem Gabikát, hogy menjen oda nagymamához, nem tud velem jönni. Sírt, de szó nélkül odament. Elbúcsúztam anyámtól, a srácoktól és egyedül indultam haza. Az újpesti temetőtől a Margit-hídhoz. Muszáj volt levezetnem a feszültséget.
— Hogyan tovább? — kergették egymást a gondolatok —, hogyan tovább?
Ekkor adoptáltam Rejtő könyvcímét életem mottójául:
„Menni vagy meghalni”.
Az élet nem áll meg, lépni kell. Egy közeli parknál vettem észre, hogy vagy tízen követnek, férfiak, nők, vegyesen. Megálltam, behúzódtam egy pad mögé és védekező állásba helyezkedtem.
Sosem lehet tudni.
Örültek, hogy megvártam őket. Kérték, meséljem el, mi történt. Elmeséltem. Minden szépítés nélkül, úgy, ahogy történt. Ők egész mást hallottak anyóstól. Én voltam a szadista férj, aki a megunt feleséget kidobta az ablakon. Gabika viselkedése, az az őszinte szeretet, ahogy a nyakamba ugrott, meggyőzte őket. Részvétet nyilvánítottak, és fejcsóválva elmentek.
Irány a kocsma, a feszültséget le kellett vezetni. Napokig ültem az üres lakásban, mászkáltam szobáról-szobára. Közben megérkezett a gyámügyi végzés is. Lányomat, a nevelt lányommal együtt a nagyszülőkre bízzák. Már nem bántam. Nem tudtam volna mit kezdeni velük, még magammal sem. Az összes szerződésemet, munkáimat visszamondták a megrendelők. Apósom befolyásos ember volt, keze messzire elért. Gabika keresztapja — egy magas-rangú rendőrtiszt —, minden követ megmozgatott, hogy problémáim legyenek.
— Menni vagy meghalni, menni vagy meghalni — járt a fejemben és hevesen lüktetett a halántékom.
Gyakran mentem az ablakhoz, ahonnan Ica kiugrott. Lenéztem. Csak egy őrült tud két alvó gyereken átmászni és kiugrani. „Csak egy ugrás a Sugár”, szólt a morbid kisördög… de nem tudtam megtenni. „Menni vagy meghalni. Menni vagy meghalni”.
Lementem a parkba, szóltam Majomnak, hogy szervezzen partit, emberek között kell, hogy legyek, mert megőrülök. Szervezett, jöttek a haverok, a lányok, ismerősök, ismeretlenek. Felolvastam nekik az addig elkövetett írásaimat, verseimet. Tisztelettel meghallgatták. Hálás voltam nekik, megosztották velem idejüket, nem hagytak gondolkodni.
Úsztam az árral. Lakásom a helyi fiatalság tanyája lett. Én főztem, ők hozták a hozzávalót, piát mindent. A nők iránti érdeklődésem is kezdett visszatérni. Túléltem. Agyam tisztult, újra kezdtem tisztán, logikusan gondolkodni.
Ica volt férje látogatott meg. Gabikával volt gondjuk. Kezelhetetlen volt, semmit nem akart csinálni, amit mondtak neki. Iskolában erősen visszaeset. Sanyi kérte, hogy menjek el hozzájuk, beszéljek a gyerekkel. Mentem. Szerettem azt a gyermeket. Mikor beléptem ismét sikítva ugrott a nyakamba. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert az apja előtt apucikázott. Leültünk beszélgetni. Sanyiék elmesélték, hogy Gabika nem hajlandó házi feladatot írni, és egyáltalán semmit teljesíteni, amit kértek tőle. Odahívtam a gyereket.
— Gabika, van lecke? — kérdeztem.
Volt. Szaladt és fél óra múlva készen hozta, hogy nézzem át. Sanyiék megdöbbentek, két hónap telt el, de ők nem tudtak eredményt elérni. A gyerek sztrájkolt értem. Mikor elmentem sírva búcsúzott. Megígértem, ha jól tanul, és szót fogad, visszajövök és meglátogatom. Még egyszer mentem vissza, jelentős volt a javulás, de többször nem hívtak.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
